Már vagy fél évvel ezelőtt kigyűjtettem kedvenc énekesnőim kedvenc live videóit, hogy írjak róluk szép bejegyzéseket, dicsőítsem őket és kielemezzem a koncertfelvételek libabőrt okozó másodperceit. Hát akkor íme, véghezviszem a nagy tervet. Jöjjön Skin a Skunk Anasieből, Dolores a Canberriesből és a námbör ván istennő PJ Harvey. Főleg nagy slágereik élő verziói következnek, új nagy meglepetések nem lesznek, mindenestre én mindig tátom a szám és baromira irigylem őket a hangjukért.
Skin - nagy kár volt a Skunk Anansieért, mert hiába indított a csontos, kopasz fekete modell szólókarriert, a zenekar lemezei után sajnos labdába sem rúg és őszintén szólva baromi nagy csalódást okozott. Na de a fénykorból ránk maradt a Charlie Big Potato és a rádióbarát, agyonjátszott Hedonism című megsláger.
Az első felvétel a londoni Docklands Arena-ban készült és ha a net nem hazudik, akkor az volt a zenekar utolsó koncertje (természetesen teltházzal) még 2000-ben. A móka csak 2,5 perc után indul be, de akkor nagyon. Skin démoni, félelmetes, és olyan földöntúli, hogy kiráz a hideg, nem hiszem, hogy szívesen találkoznék vele egy sötét sikátorban. Durva a sminkje, az meg még durvább ahogy vicsorog, aztán kinyitja a száját és leszáll az ember feje.
És akkor jöjjön a gyors váltás: a fenevad hirtelen tündér lesz. Az előző videon látható veszélyes bomba kiáll a színpad szélére és amennyire betonkemény volt, most olyan törékeny. Bájos, ahogy megkérdezi a közönséget, hogy ha lemegy közéjük, vigyáznak-e rá. Hogyne vigyáznának. 0:58-nál a kép gyönyörű, az embertömeg csak tornyosul, szétfolyik és egyszerűen szép. És az sem zavar, hogy kicsit elrontja a szöveget, mert "I hope you're feeling happy, happy now" a végén és biztos vagyok benne, hogy mindenki boldog volt, aki ott lehetett és kit ne venne le a lábáról az a mosoly, amit 3:40-nél elkaphatunk.
Dolores - a Ridiculous Thoughts és a Daffodil Lament felvételeit kismilliószor láttam már. Elég érdekesen mozog a színpadon, de szarni rá nem igaz? Mert ami 2:40-től elindul majd 3:20-tól egészen 3:52-ig teljesedik be, az valami mennyei. Kérdések: hogy bírja ennyi levegővel? Hogy nem pattan szét az ér a nyakán? Miért nincs nekem ilyen hangom? "You're gonna have to hold on to meeee" brutális ahogy rárak a végén még egy lapáttal, ahogy a mikrofont megtekeri még a kezében, mintha motorral gyorsulni fénysebességre. Jhajj.
A másik nagy kedvenc felvételem ugyanazon a londoni koncerten készült. A Daffodil Lament szenvedős, fájdalmas dal. Főleg 2:02 és 2:06 közöt az "I can't sleep here" sornál, kívákozik ki belőlem egy "aztakurvailyennnincs", pedig előtte már a "You're not the one" sorok is istenesen szólnak. 2:30-tól viszont bevallom elveszítem az érdeklődésem. Előfordul.
PJ Harvey - Eszméletlenül vártam az új albumát, de én a nyersebb, vadabb Polly-t szeretem, a White Chalk meg túl puha és lágy lett nekem, nem hozta el a megváltást. Ettől függetlenül a lemez nem rengette meg nálam PJ elsőszámú, mindenkori favorit pozícióját. A női előadók közül szerintem senki nem tud úgy írni, énekelni a szexről, mint ő (The Letter, This is Love, Long Snake Moan, stb). Itt van például a Rid of Me is bizonyítéknak. (Sydney, Big Day Out Festival, 2001)
Még néhány nevet meg kell említenem a teljesség igénye nélkül. Ahogy mindenki hallgatott ebben az országban Greenday-t, Offspringet, úgy a Guano Apes is nagy tömegmozgató volt, nálam sem maradt ki anno. Sandra Nasic akkor vitte a pálmát, de ha már vele előjöttem, akkor Brody-ról, a Distillers volt énekeséről is meg kell állapítanom, kegyetlen nagy hangja van. Más kategória, de hát kis szívem közepe Beth Gibbons is, mert én azok között leszek, akik soha nem fogják megunni a Portishead-et, bármennyire kiáltják ki cikinek a triphopot. És akkor is Glory Box és akkor is a roseland-i. Még mindg nagyon. És ez nem csak az én fogyatékosságom szerintem.
