Szóval megindítottuk vonatozós hadjáratunkat: egyáltalán nem voltak távolságok; egy óra alatt bárhol ott lehetett lenni. Bár a Brüsszel-Párizs távot TGV ultramodern, hipergyors vonattal tettük meg, amire rá kellett fizetni, de megérte: 1 óra 20 perc alatt átértünk, 310-zel ment ugyanis a gép. Eindhovenből Amszterdamba is átértünk kevesebb, mint egy óra alatt. A megérkezés után már csak a később szokásossá váló állomásos rutint végeztük el: csomagmegőrző, lepakolás, térképszerzés és zúzás be a városba.

 

 A legtöbb helyen a központot éppen felújították, így volt ez Amszterdamban is. Bármennyire szép is az állomás épülete azt nem nagyon csodálhattuk meg, szerencsére már másodszor jártam ott, szóval a gyerekkoromat ez annyira nem törte össze. Az viszont elég kellemetlen volt, hogy az idő – nem túlzok – kétpercenként változott: fújt, esett, sütött, borult, fújt, fújt, sütött, sütött, esett, zuhogott. A szuvenír boltokat mindenhol igyekeztem módszeresen kerülni, egy dolgot azért Amszterdamban beszereztem: SÁLAT vettem, annyira hideg volt.

 

Kultúrlelkek voltunk egyébként, ezt ki kell hangsúlyozom. Amszterdam bármennyire a kurvák és a fű európai fővárosa, valljuk be; nagyon kis elvarázsolt hely a különleges építészeti stílusa és a csatornái miatt. Nem hiába hívják az észak Velencéjének. Tetszettek a kis keskeny épületek, bár a költöztetés nem éppen egyszerű. (A házak homlokzatán kinyúló gerendára csigával, automataemelővel illetve létrával hordják be a bútorokat.) Miután már gyalog elég rendesen bejártuk a várost befizettünk egy egyórás sétahajós városnézésre is. Here’s a fun fact: minden héten egy autó belecsúszik a kanálisokba (legalábbis a hajón ezt mondták, én meg elhiszem, mert vicces). A régi házakon kívül egy állomás melletti háromemeletes biciklitároló láttán huhogtunk még aktívan. Az tényleg durva volt, főleg nekünk magyaroknak, mivel kis hazánk útjain ugyebár szarnak a kerékpározók fejére.

 

Később egy múzeumba is betértünk, mert ahogy már írtam hatalmas kultúrarcok vagyunk. A szexmúzeum három emeletén láttunk mindent: volt ott ízléses, meg ízléstelen, meg kifejezetten gyomorforgató is. A szadó/mazó/animal kiállítótermet például határozottan ki kellett volna hagynom. Voltak műanyag seggek meg cicik a falra szerelve, a lépcsőfordulóban az egyik váratlanul lepukizta az embert (…), meg volt pénisz alakú ülőke is, amire ha ráültél el kezdett rázkódni (…), emellett sok-sok nem kisgyerekeknek való fényképet is megcsodáltunk. Igaz, csak másnap tértünk be a piros lámpás negyedbe, de ha már témánál vagyunk: igen, ott vannak a kirakatban. A főutca nagy ablakaiban viszont csak igen leharcolt és csúnyácska prostikat láttunk. Aztán kiszúrtunk egy szűk sikátort. Olyan kis aranyos átjárónak tűnt, gondoltuk levágunk az útból, bár furcsán forgalmasnak tűnt az alig másfél méter széles kis folyosó. Gyanútlanul mendegéltem, erre hirtelen jobbra, balra kirakat. Ablakok, kurvák, szobák, szóval konkrétan az volt az a hely, ahol ajtó kinyit, tarifa megbeszél, üzlet megköt, bemegy, függöny be és akció. Na ott viszont voltak elég csinos, sőt irtó fiatal lányok is. Amúgy elég higiénikusnak tűnt, ahogy beláttunk a szobákba: friss törölköző az ágyra készítve, hátul fürdőszoba. Egy ügyes kis kurvit kifigyeltünk, szépen csábítóan követte a szemével az elhaladó pasikat. Horogra is akadtak volna, az árat meg is kérdezték, de elég vastag pénztárca kellhetett a lányhoz, mert aztán gyorstempóban elmenekültek a kiszemelt kuncsaftok. A kéthetes túra alatt végig hiányzott nekünk egy-két jóbarát. Ennél a jelenetnél, drága Vera barátnőmet hiányoltuk. Ő tökös lett volna annyira, hogy megkérdezze a csajtól az árfolyamát. (Mi meg birkák voltunk így nélküled, Vercsike…ez van…) Persze aktívan fotóztunk a gumiboltban, ahol csomó vicces, persze nem használatra készült festett óvszert állítottak ki – volt ott Homer Simpsontól kezdve pálmafa alakú kondom is. És naná: sexshopok, körülbelül mind ugyanazzal a választékkal: videók, újságok, segédeszközök, játékok, jelmezek, stb. Az egyik boltban viszont filmeket is lehetett nézni: hogy mondjam… masztikabinok voltak kialakítva frankón kis székkel, tisztálkodáshoz papírkendővel meg mindennel, hát ja… ilyenek is vannak.

 

Coffee-shopok (not the ordinary Dutch bakeries with baaad baaad rastafaris :)): szülinapom volt, naná, hogy volt tortám. Kicsi volt, brownienak hívták és kellemesen aludtam tőle éjjel. Egyébként a coffee-shopok fele átlagkávézó kinézetű volt, másik fele a törzsgyökeres arcoknak kialakított, bejárat melletti kispadra kiülős, füstvágós, fílingelős hely volt.

 

A következők valószínűleg csak nekünk maradnak nagyon viccesek, de ezeket is lejegyzem, különben idővel elvesznek: az államos bűvös kétbetűs, legfontosabb helységénél, a néni a pasikat megkérdezte fizetés előtt, hogy csak, idézem „just PIPI?”. A következő meg csak nekem marad poén, de ha már felvállaltam a krónikás szerepet, ezt is megörökítem: amíg a többiek kajáltak, én egy stand up comedy bűvészshowba néztem bele Amszterdam egyik nagyobb terén. Sajnos a csajok hamar befejezték az evést, és mehetnékjük volt, nem tudtam végignézni a műsort, de a formán hatalmasakat szakadtam. Profin szívatta azokat, akik nem álltak be az általa toborzott kis közönségbe, én meg elég rendesen vihogtam a kövin: két, borongós időben napszemüveggel lazuló srácnak beközölte: „hey guys, you can take off your sunglasses, we know you’re stoned!”. Két hétig Csillával amúgy legalja humort toltunk: Anettka felfedezettjének, Lexikének feledhetetlen rekedt hangján, minden egyes szebb látványosságnál a „Teeee, nekem ez nagyon tetsziiik” mondatot ismételgettük. Az ominózus lexikés videót megnézhetitek itt. Fejletlen humorérzékünket pedig lenn, a kommenteknél szidhatjátok. :)

 

Az eindhoveni bénázást egyébként szállásügyileg némiképp folytattuk. Amszterdam egyik külvárosában, Amstelveenben foglaltunk egy sátornyi helyet a Het Amsterdamse Bos kempingben. Ez volt az egyetlen lebeszélt szálláshelyünk. A probléma az volt, hogy hiába komponáltam meg az odajutást metróval, felújítás miatt nem járt, azaz kénytelenek voltunk busszal menni. Át is kellett szállnunk, de végül is megérte kiutaznunk. A vidéki házak is iszonyatosan bájosak, a kemping maga üdítő volt a zöldben, tóval, ugrándozó nyuszikkal. Egy probléma volt: az eső. Első éjjel beáztunk, a többiek hajszárítózták a cipőiket, az én bőr Conversem akkor még szeretett engem és nem ártott neki a nedvesség, egy héttől később viszont mocskosul feltörte a lábam. Tessék gratulálni, igen, pancser vagyok, lepusztította a lábfejem egy tornacipő, na mindegy. Sátorbontásnál is esett az eső, örültünk, mit ne mondjak…

Rövid, jelentéktelen gasztronómiai kitekintésképpen pedig hadd jegyezzem meg: jókat akkor még nem ettünk, ami nálunk Fornetti, az kinn mindenhol hambizda illetve sült krumplizda. Legalább egy hónapig nem akarok sült krumplit látni az asztalon...

Az emberek még mindig kedvesek voltak. Nyilván mert sokan a turistákból élnek meg, gondolom a fű miatt egész Hollandiában valamivel lazábbak alapvetően liberálisabb felfogásuk mellett.

 

jajajajjj mit hagytam ki? Sok mindent, de ma ennyire futotta, így is elég zanzásítottra sikeredett ez a kis összefoglaló... folyt köv Rotterdammal.

 

(Egyébként a bejegyzésekhez feltöltött képek nem saját fotók, legalábbis egyelőre nem azok. A saját képek mindegyikén idiótán röhög valamelyikünk, nőknél meg az előnytelen fotók publikálásából mindig csak hiszti van…)