Elég spontán volt az egész. Még az útvonal is eltért a tervezettől, ahogy azt az előző elköszönős bejegyzés alapján láthatjátok. Sőt én, a lusta már hónapokkal ezelőtt közöltem a többiekkel, megyek, de se időm, se energiám nem lesz utánajárni a dolgoknak, szóval lesöpörtem magamról minden felelősséget. Ami azt illeti a többieknek sem volt sok idejük a szervezésre, megvolt a vonatjegy, a repjegy, de kb. ennyi. Pár nappal indulás előtt se táskám, se biztosításom nem volt, de még ahhoz a szervezethez sem csatlakoztam, amivel a többiek már elkezdtek ingyen szállást összeszedni (ezt a családnál megszállósdit még később kifejtem). A lényeg, hogy nagyon rohamtempóban kellett az utolsó napokban összeszednem magam. Tehát:

 

Július 7. este Ferihegyről Eindhovenbe, Hollandiába repítettük magunkat. Ez volt életem első repülése. Megragadom az alkalmat, hogy előkapjam a bennem lakozó utálatos hülye libát. Egyik, nem kedvelt ismerősöm éppen Ausztráliában tölti a nyarat. Valsz azért sem szeretem annyira a lányt, mivel mikor én még jócskán a vizsgáimmal szarakodtam ő már régen a Föld másik végén lógatta a lábát. A csaj blogot vezet az ausztrál élményekről. A következőképpen, már-már költői mélységekben szárnyalva írta le a repülőútját.

(A lánykát nem tartom annyira, hogy elmondjam neki a véleményem, mert nem és kész, de ez nekem így ebben a formában meredek. 1. fejben örök képként élő gondolat? 2. úszni a tejszínhabként kavargó fehérségben?  Jajj…sorry a kitérőért, de ez nekem nagyon fáj.) Egy szó mint száz, én mindenkit megkímélek az ilyen nyáltól. Csak ennyit mondok, lélegzetelállító volt odafenntről a világ, még annak ellenére is, hogy enyhe tériszonyom van, vagy hogy, mikor kinéztem a hajtóműre akkor erősen magam elé képzeltem a Lost első részének zuhanós jelentét. Nem nagyon tetszettek a légörvények sem, no meg az sem, ahogy oldalra dőlt a gép. A felszállásnál kijött belőlem egy halk "wow", az ereszkedés megkezdésénél pedig istentelenül szúrt a fülem. Vadászpilóta sem leszek az is biztos, de a levegőben töltött másfél óra több volt, mint korrekt: szép volt na.

 

Odalenn Eindhovenben is szépséges volt, mármint szép kalandos. Képzeljük el négy fiatal, naiv lánykát, akik kimennek a nagy Nyugatra. Arcukon derűs mosollyal, sok kici kínaihoz hasonlóan digitális fényképezőgéppel a kézben várják az élményeket. A szállás problémát meg nagy felelőtlenül egy „majd keresünk, amikor ott leszünk vagy alszunk a reptéren” vállrándítással egyszerűen elintézik. A gond az volt, hogy az eindhoveni reptér olyan kicsi, hogy egy maroknyi hangya sem marad észrevétlen, biztosan kitessékeltek volna minket, ha ott akartunk volna maradni. Így azonnal próbáltunk szállást keresni. A hostel fogalmát nem ismerték a városban, csak három és négycsillagos szállodák voltak, természetesen megfizethetetlen áron. A neten talált campinget viszont elnyelte a föld, semmi nem volt a megadott címen, mikor oda hosszas szenvedés után kiértünk. A táskáink nem voltak könnyűek, pedig nem voltam annyira nő, hogy túlpakoljam magam, de végig cipeltünk egy sátrat is, hogy ha esetleg gáz van, akkor az biztosítékként legalább ott legyen. (Az én kis hátitatyómat elneveztem Coopernek, mert nagyon viccesnek képzelem magam). Ugye, mondanom sem kell, hogy nagyon Hello Turist volt a táskákkal, térképpel, fényképezővel, meg a tanácstalan fejjel, amit bevágtam. Persze el is tévedtünk, mert a gyengébbik nem sem a tájékozódási képességeiről híres. (Azért zárójelben meg kell jegyeznem, hogy bármennyire is hihetetlen azok számára, akik ismernek és tudják, hogy nem jó, ha én mutatom az utat, elég profi kis térképfelelős lettem és tipp-topp módon kalauzoltam a többieket :))).

 

A helyzet este fél 10-kor is kilátástalan volt, de azért hétkor én már aktívan füllentettem és a „minden rendben, Anya, megyünk a szállás felé” megnyugtató szövegemet nyomattam hazafelé nagy cselesen. Mentünk is a városban a fedél felé, csak azt nem tudtuk, hogy az hol is lesz pontosan. A low budget hotelekben is fogytak a helyek, de voltak annyira jó fejek, hogy körbetelefonálták egymást, hol vannak még üres szobák. A négyes csapatunk kétfelé oszlott: Csilla barátnőmmel a Hotel Corsoban megkaptuk az utolsó egyszemélyes szobát meg egy ágyat a nyolcszemélyes dorm roomban – szóval a téma eléggé youth hostel szagú volt, csak árfekvésben volt magasabb sajnos. A másik két lány, Anikó és Lara meg valami no name, szerintem feketén működtetett kis szállóféleségben húzódott meg, de azt tényleg a recepciósok körtelefonjai alapján szereztük, mert semmilyen hivatalos oldalon nem szerepelt.

 

Frodó és Samu vándorlása a Gyűrűvel sem ért fel a mi batyus kóválygásunkkal, de pozitívum: két óra alatt bejártuk egész Eindhovent. A kétsávos bicikliút láttán csodálkoztunk egy nagyot, az első coffee-shop mellett elhaladva pedig szabályosan beleütköztünk a masszív fűszagba. Ez azért volt különösen vicces, mert július 1-től tilos az éttermekben, szórakozóhelyekben a dohányzás, minden nikotinfüggő így kinn az utcán etette a tüdőrákját, füvet viszont szabadon szívhat az ember zárt helységben is.

 

Őszintén szólva, gondolom a nagy izgalom miatt is, meg hogy nem különösebben turista látványosság a város, más nem maradt meg nagyon. Az első nap tanulságai és poénjai a következők:

-         A hollandok kedvessége és előzékenysége figyelemreméltó

-         Kirinyáltam magamnak a különszobát, Csi bevállalta a nyolcas koedukált hálót. A nap beszólását így unCsi produkálta: „Azért örülök, hogy a kompatibilis pizsamámat hoztam el és nem mondjuk a nyuszisat!” :)

-         A Hotel Corso aranyos öreg bácsi recepciósát pedig nem felejtem el soha, mert reggelinél nagy mosolyt csalt az arcomra, mikor váratlanul, nekünk kedveskedve betette az Oi Va Voi-tól az A csitári hegyek alatt feldolgozását.  

 

Eindhoven után nem nagyon indultunk el úgy, hogy ne lett volna szállásfoglalásunk vagy legalább a hostelek címlistája ne virított volna a Mindentudó Csodafüzetemben. Nagyon ügyesen vittünk ugyanis füzetet: a Csodafüzetnek/Okosnak keresztült agyonfirkált kockás füzetemet használtuk a címek, foglalások, meg számviteli célokra – mivel elég esetleges volt, hogy ki kap ingyenszállást négyünk közül, és kinek kell fizetnie ifjúsági szállót, így aztán bárki szívta meg, a szállás árát negyedeltük így volt korrekt és hatékony. Én adminisztráltam, Csilla meg naplót írt. Egyébként a backpackerek többsége vezetett naplót, legalábbis ez jött le a szállókon.

 

Az én útinaplóm következő fejezetében pedig Amszterdamról olvashattok majd…