Bret Easton Ellis, a kortárs irodalom egyik legjelentősebb írója, a XV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztívál nagydíjasa, egyik kedvenc íróm blablabla... Miért így, blablablázva kezdem ezt  mai bejegyzést, összefoglalót? Történt ugyanis még a hónap elején, hogy A vonzás szabályairól felkerült egy írás egy másik blogra, én meg kommentelésre adtam a fejem, mint kiderült feleslegesen…van ez így…

A lényeg, hogy a bejegyzés írója megemlítette, hogy mennyire állat lenne BEE-vel egy durva éjszakát lenyomni, „férfias tudatmódosítás” céllal. Na erre jöttem én, és felhívtam a poszt szerzőjének figyelmét a Könyvfesztre, jött vissza a kérdés, hogy olvastam-e A vonzást, én válaszoltam, hogy igen, szeretem is. Ekkor visszakérdeztem, hogy látta-e a filmet, ami egyébként szerintem eltörpül a könyv mellett. Itt kaptam meg, hogy a filmadaptációkat úgyis „elbasszák”, úgyis szarok, egyébként meg nem érdekli, stb. Ez egy vélemény, persze, elfogadom. Majd egy másik látogató is beszállt a kommentelésbe „Christian Bale azért odatette a karaktert. Ha eltekintünk a másodéves bölcsészlányok sznobizálásától (úúú a kööönyv sokkal jobb vooolt), azért az nézhetőre meg van csinálva. 2 külön cucc, 2 külön termék, nem egymás helyett, hanem önmagukért.” Szóval frankón le lettem bölcsészpicsázva. Hagytam is a francba az egészet, mert mindig csak értelmetlen vitába torkollik, ha szűklátókörűek a partnerek. Nem is a könyv vs. film kérdéskört akarom kibontani, mert való igaz, hogy valahol két külön termék - bár vászonra vitt könyveknél nem hiszem, hogy el kellene különíteni ennyire a kategóriákat - mindegy is, nem akarok ebbe belemenni. Abba viszont igen, hogy dühített a kétféle reakció: miért lennék sznob amiatt, mert a könyv tényleg jobban tetszett? Miért áll meg az érdeklődés egy ponton: teszem azt a könyvnél és nem terjed ki a könyvfesztre, a programjaira vagy egy filmre? (És megint ne értsetek félre, mert szeretem, ha valakinek nem egyezik a véleménye az enyémmel, szeretek más nézőpontokat is meghallgatni, csak a paraszt válaszoktól és egyoldalú kinyilatkoztatásoktól kaparom a falat).

Szóval miért is így kezdem ezt a bejegyzést? Tegnap volt szerencsém részt venni egy közel kétórás pódiumbeszélgetésen, amelynek vendégei Ingo Schulze és Bret Easton Ellis voltak. A beszélgetés alatt szóba került, hogy az Amerikai Psycho mainstreammé vált. Igen az lett, Ellis véleménye szerint is. Ezzel egyáltalán nincs baj, mert ameddig a mainstream ilyen írókat és könyveket terjeszt, addig rendben van a főáram. Ellis tehát divatos, mert brutális, perverz, botrányt kavaró, durva, egyedi, különleges, elgondolkodtató, borzongató amellett, hogy briliáns. Én személy szerint azért szeretem, mert hat rám, mert megijedek magamtól amiatt, hogy az első két fejezet után közönyösen végigolvastatja velem a legszadistább jelenteteket, ahogy kritizál, ahogy a szereplőik visszatérnek a soron következő könyvének főszereplőjeként, ahogy apró utalásokkal, trükkökkel az egyértelmű átemelések mellett az összes BEE könyv egységet alkot. Ennyit az ömlengésről.

Ha a trend miatt olvassa valaki, az is nagyszerű, mert egyáltalán megismerte. Ha valaki egyáltalán olvas bármit is, legyen az Daniel Steel, a Harry Potter vagy bármilyen szerepjáték könyv, az is nagyszerű, már csak az olvasás öröme miatt is. Ha valakit megfogott bármi is és annak utána megy, keresgél, felfedezi, kibontja, az is nagyszerű, legyen szó egy könyvről, egy előadóról, egy játékról vagy bármi másról. Mert ha szabadjára engedném a  bennem szunnyadó hetvenéves nyugdíjast akkor egy, „hát igen, a mai világban már…” kezdetű szólavina indulna. Miért van, hogy alapvetően érdeklődőnek tűnő emberek kíváncsisága megáll egy adott ponton? Sznob, másodéves bölcsészlány vagyok, amiért nekem a filmnél jobban tetszettek a könyvek? Akkor boldogan az vagyok harmadéves közgésként. Egyébként azt hittem, hogy mindenki kinövi gimi közepére – legrosszabb esetben a végére – azt a kérdéskört, hogy ki szeret valamit divatból, ki az igazi rajongó, ez tetszik, az tetszik, így-úgy amúgy témakört. Többek közt ez a Magyar Psycho, ez az elutasító, egymást leugató, leszóló hozzáállás.

Ezt csak azért tartottam fontosnak – nem azért mert bármilyen frusztrációt okozott volna adott blog, adott kommentjei – mert egyszerűen nap mint nap, ilyen beleszarós, egymásra szarós általános attitűddel találkozik az ember, és ez az, amit sosem fogok megérteni.

Térjünk vissza kicsit bővebben a hosszúra sikeredett kitérő után a Könyvfesztiválra és a tegnapi Európai Matiné címet viselő beszélgetésre.

Sajnos csütörtökön nem tudtam elmenni a megnyitóra és díjátadóra, de pénteken már próbálkoztam az Ellis dedikálásnál. A sor közel legvégén, a Jövő Házán kívül, a bejárattól kb. tíz méterre toporogtam, félóra alatt haladtam előre kb. két métert, hamar fel is adtam. Ez akkor történt, amikor már minket is fényképeztek a sor hosszúsága miatt… Azért, hogy legyen valami értelme a délutánnak, - azon kívül, hogy 500Ft-ért sikerült vennem egy Dylan életrajzi könyvet angolul és jól megfáztam - előrevágtam, hogy megnézzem a Mestert. Meglepődtem rendesen, mert végig mosolyogva osztogatta az autogramokat abszolút előzékenyen, kedvesen engedte magát fotóztatni. Én mindenre számítottam, de arra nem, hogy egy kellemes ember benyomását kelti… (A fotók a pénteki dedikáláson készültek.)

Szombaton, azaz tegnap 11-től délután 1-ig a Millenáris Teátrumban Lévai Balázs műsorvezetésével, ahogy már írtam, Ellis és Schulze beszélgetésen voltam. A résztvevők között ott volt Barna Imre, az Európa Könyvkiadó igazgatója, M. Nagy Miklós, a kiadó főszerkesztője, Nádori Lídia fordító és Lengyel Ferenc előadóművész, sőt egy pár perc erejéig az Informátorok és a Psycho fordítója, Bart István is a színpadon volt. Alapvetően jól felépítetett két órás élmény volt a kérdezők néhol ügyetlenebb nyelvtudása és célt tévesztő kérdései ellenére is. Tolmácsgépet nem használtam, Schulzenél lehet, hogy kellett volna, de meglepett, hogy az egyre hiányosabb németemmel is jó 90%-osan követni tudtam a beszélgetést. Ami már azért is újdonság volt, mivel Schulze Új életek című regényét még nem olvastam. Lengyel Ferenc felolvasott a német újraegyesítésről szóló nagyregényből egy részletet, sőt később a Holdparkból is terítékre került egy bekezdés. „Az Új életek levélregény. A levelek írója egy bizonyos Enrico Türmer, akinek írásaira, leveleire, kiadatlan novelláira, félbehagyott regényére Ingo Schulze (a fikció szerint) véletlenül talált rá, miközben új regénytéma után kutatott.” – olvasható a könyv rövid összefoglalójában. Ezt a szálat felfűzve, a történetben megjelenő író motívumát követve váltotta Schulze-t Ellis.

A Holdparkból egy részletet, egy elképzelt terrorban élő Amerikáról szóló leírást maga Ellis olvasott fel, amelyet aztán magyarul is meghallgathattunk. Az elhangzó részlet eredetijét szerkesztői kérésére az író megváltoztatta, puhította, de elmondása szerint semmi mást soha nem módosított, ugyanis a kiadója egyébként maximálisan szabat kezet ad neki. (Az adott részletet és a beszélgetés felütését furcsálltam, sőt megijedtem, mivel már volt a könyvfeszten interjú az íróval, megfordult a fejemben, hogy már több aspektusból kivesézhették a könyveket, most valami extrával akarják megfejelni a témát és esetleg aktuális politikai-társadalmi vonalra terelődik a  szó, de szerencsére nem ez történt).

A szerkesztői, könyvkiadói hozzáállást folytatva, Joe McGuiness író és tanár támogató szerepére helyeződött a hangsúly, akinek Ellis első könyvét A nullánál is kevesebb-et ajánlotta. A Less than Zero-t Ellis nyolc hét alatt írta, miközben speedet tömött magába, McGuiness tanácsára dolgozta át később az 1985-ben megjelenő könyvet, tőle kapta az alapokat, sőt McGuiness volt az, aki elküldte a regényt az ügynökének. A sors később aztán úgy hozta, hogy Ellis lett az ifjabb Joe McGuiness könyvének szerkesztője. „It was a payback, you know I could pay back what I got”.  Majd visszakanyarodtunk a Holdparkhoz, Lévai Balázs ugyanis megkérdezte, hogy Joe McGuiness valóban létezik-e, a legutolsó könyv Ellis alteregója és a hivatalos honlap duplaéletrajza miatt ugyanis egy kisebb kérdőjelhalmaz alakulhat ki Ellis személyéről. „He exists… he really does” – majd egy perces kínosabb csönd és röhögés, míg kiderült, hogy az internetes oldalhoz Ellisnek semmi köze, azt a kiadója csinálta: „I should take that down” A holdparkos Ellis egyébként úgy kapta nevét, hogy az igazi író megakadt és ezért használta fel saját magát főszereplőnek.

Aztán végre átnyargaltunk az Amerikai Psychora.

-         A Psycho után, érezte, hogy valami egyedülállót sikerült megalkotnia?

-         Ez egy becsapós kérdés. Ha azt válaszolom igen, akkor seggfejnek tűnök, de ha azt mondom, nem, akkor hazudok. Igen, tudtam, hogy valami egyedülállót írtam, de nem gondoltam volna, hogy a világ is ugyanígy értékeli majd.

Ellis a beszélgetés alatt folyamatosan mosolygott, kiparodizálta saját magát, viccesen, kicsit élcelődve vágott vissza az esetleg kényesebb kérdésekre. Ahogy Lévai Balázs is elmondta később Bestseller című könyve kapcsán - amely a kortárs irodalom legnagyobb alakjaival készült interjúit és saját élményeit tartalmazza – az összes interjú alanyára, így Ellisre is igaz, hogy alázattal beszélnek az irodalomról és az abban elfoglalt szerepükről anélkül, hogy beképzeltekké váltak volna, mint a például a celebek és a színészek többsége. Ellis kifejtette, hogyan ír, hogyan kezeli az olvasókat, kvázi megmagyarázva ezzel miként érezte magát akkor, már a Psychonál egyedinek. Ő maga az olvasó, miközben ír, az írás egy hobbi, egy örömet okozó elfoglaltság számára, amely valahogy kiválasztotta őt, abban az értelemben, hogy mindenki keres egy kifejezésmódot, akár zenében vagy festészetben. Ezekhez ő nem értett, viszont olvasni szeretett, valahogy így alakult írói karrierje, egy nem megtervezett folyamat eredményeként. Amint készen vagy egy könyvvel, akkor látja csak az író-olvasó, könyv-olvasó kapcsolatot. Ezért sem szokott változtatni a munkáin. Ha a könyvét visszadobják – ami már megtörtént – neki mindegy, mivel az írás nyújtotta szórakozás a lényeg.

Később a könyv mainstreammé válásával folytatta, illetve azzal, mennyire meglepte az azt körülvevő botrány és a támadás pont azok részéről, akiktől azt várta, hogy pozitívan fogadják majd a regényt, például a feministák, mivel a könyvet alapvetően a férfiak dominálta világ kritikájának is szánta.

A műsort filmrészletekkel is színesítették. A vonzás szabályainak zárójelenetének levetítése után megtudtuk, hogy az Informátorokból is készül egy film, sőt kikérték az író véleményét a filmekkel kapcsolatban. A válasz rövid hárítási kísérlete után azért csak elmondta, hogy A vonzás szabályait érzi a legjobbnak, úgy véli az fogta meg talán a legjobban az ő világának hangulatát és mondanivalóját.

Láthattunk egy bejátszást a 2006-os Lévai-féle Bestseller dokumentumfilmből is. Akkor Lévai Los Angelesben látogatta meg Ellist. Éveken át tartó időpont egyeztetés és interjúkérés után sikerült a forgatást elintézni. Anekdotáztak is: Lévai annyira izgult az interjú napján, nem reggelizett, a gyomra viszont korgott, Ellis pedig mogorva valaki hírében állt, kérdés volt, mennyire lenne ciki egy szendvicsre invitálni a hírességet. Erre Ellis fogta magát, bevágódtak a kocsiba (amiben RHCP: Blood Sugar Sex Magic szólt) és elvitte a stábot L.A. legjobb hambizdájába, a burgereket pedig anyukája konyhájában fogyasztották el. 

BEE azt is hozzátette, hogy általában nem az írók, hanem az ügynökök az elutasítóak. Ez így is van, mivel rendkívül kedvesen tűrte a végén az őt megrohamozó kisebb tömeget, köztük engem is, annak ellenére, hogy a hivatalos dedikálás délután öttől volt aznap is. A szervezők igyekeztek is őt hamar kimenekíteni, sürgették Ellist, aki csak egy halk „Pull me out”-ot eresztett el. Akkor azért szégyelltem is magam egy picit, de azért csak odanyújtottam A vonzás szabályai-t, a kedvencemet, betűztem a nevem és később nagy mosollyal, elégedetten távoztam.