Gyanakvással szoktam figyelni a hollywoodi álomgyár fiatal szépfiúinak és új reménységeinek kikiabált színészecskéit. Általában valamilyen buta romantikus vígjátékban kezdenek, a sorban aztán jön egy nézhető krimi vagy egy tiniket, nőket és asszonyokat egyaránt megríkató filmdráma. Ennél a pontnál kell aztán valami igazi nagyot letenni az asztalra, hogy ne csak a rájuk sütött szépfiú-bélyeg maradjon rajtuk
Josh Hartnett: elindult a 40 nap és 40 éjszakával, bőgtem a Wicker parkon, jött a Lucky Number Slevin és a művészfilm kategóriában a Virgin Suicides. Josh Hartnett nálam már okés, ha még teljesen nem is igazán tudom elhelyezni.
Ryan Reynolds: Az indítás hasonló. Berobbant a Buliszervízzel, aztán láttam egy szar horrorban (Amityville Horror), meg a Just Friends című könnyed szirupfilmben. Így fejből nem is jut egyéb előtörténet az eszembe, mert a lényeg, hogy ő meg letett az asztalra egy igazán jó vígjátékot. Rosszul fogalmaztam, SZEREPELT egy jó vígjátékban, még pedig a Waiting című nevettetőben. De még mindig nem igazán tudom hova rakni, sőt neki aztán tényleg fel kell kötnie a gatyáját, hogy ne csak a felső teste miatt kapjon egy képzeletbeli, de annál felejthetőbb csillagot a Hollywood Boulevard-on.
Ryan Gosling: a mai bejegyzés főszereplője. Sandra Bullock oldalán kisfiús arcával a Murder By Numbers-ben mutatkozott be, aztán Leo és a Titanic óta nem sírtunk annyit, mint a Notebook alatt. A Fracture kötelező volt Goslinggal és Anthony Hopkinsszal, főleg azoknak, akik hiányolták a nagy átcseszős, fifikás, főleg a kilencvenes évek közepén burjánzó, de annál izgalmasabb, körömrágós krimiket. A közönséges bűnözőkhöz és még sok hasonló filmhez képest nem szólt akkorát, sőt egy halk „pukk” a film a Kevin Spacey-s remekhez képest. A Half Nelson után viszont tökéletesen tudom, hogy hova kell rangsorolni Goslingot, mint színészt: az ötcsillagos kategóriába.
A Fél Nelsont anno azért néztem meg, mert kiszúrtam, hogy a film soundtrackjét a Broken Social Scene jegyzi, és aranyszabály: amelyik filmben használnak BSS-t, az rossz nem lehet! Kényes témákkal foglalkozik a film: drog, tanár-diák kapcsolat, ráadásul fekete diákok között fehérként tanít a mi Nelsonunk. Rengeteg mindenen el lehetett volna csúszni a filmben, amit nem csak azért lehet szeretni, mert elkerülte a túlzásokat és a felesleges sallangokat. A nemesen egyszerű, mégis annál komolyabb film hibátlan, Gosling pedig egy csapásra a kedvenceim közé emelte magát. A szakma az alakításért Oscar-ra is jelölte a főszereplőt.
A filmet vetítik a Titanic Filmfesztiválon (április 6-án 18:00-kor az Urániában és 10-én 17:00 órai kezdettel a Toldiban ). A filmről ugyanazt mondanám el mint, amit a Titanic hivatalos oldalán olvasni lehet róla, egyszerűbb, ha azt másolom be (elnézést kérek a lustaságomért):
A harmincas Dan Dunne nappal közkedvelt történelemtanár, éjjel azonban kocsmáról kocsmára jár, lerészegedik és drogozik – függőségéről a másnapi órákon csak karikás szeme árulkodik. Dunne az iskolában a lányok kosárlabdacsapatának az edzője is, s az egyik edzés után egyik 13 éves tanítványa, Drey kábult állapotban talál rá az öltözőben – a tanár úr ugyanis éppen cracket szív. Amikor a kislányért nem érkezik meg az apja, miután kissé kijózanodik, Dunne viszi haza diákját. Ezt a nem túl szerencsés kezdetet követően a két ember között az iskolán kívül is barátság szövődik.
„A Dunne-t megformáló Ryan Gosling nagyszerű alakítása a legfőbb, de közel sem az egyetlen oka, hogy szeretni tudjuk Ryan Fleck rendező bemutatkozó nagyjátékfilmjét. Ez az együttérző, mégis hiteles film elkerüli a melodráma csapdáját ebben az amúgy túlzásokra is lehetőséget adó történetben, melyben egy drogproblémákkal küzdő fehér tanár megpróbálja felkarolni afroamerikai tanítványát, akinek a családját mellesleg éppen a drogkereskedelem szakította szét. Habár a gettóerőszak megjelenítése is hiányzik belőle, ez a talán kissé visszafogott dráma mégis rendkívül erőteljes hatású. A polgárjogi küzdelmek kulcsmomentumait dokumentáló archív betétek pedig feltárják a cselekmény mélyebb összefüggéseit, anélkül hogy a film túl nehézkessé válna. A Brooklynban forgatott mű előadásmódja tartózkodó és őszinte, amihez nagyban hozzájárulnak a jórészt kézi kamerával felvett jelenetek, melyeket a Broken Social Scene remek zenéje fest alá.” (Dennis Harvey)
Meg kell nézned! Kötelező!
