Megfutottam megint a pihenésnek szánt, egyszer nézhető, holivúdi agymosáskörömet. Jók ezek, legalább az ember nem gondolkodik és totál kikapcsolódik a másfél órás értelmetlen bambulások alatt. Ilyenkor megdicsérem magam, hogy ezeket nem moziban nézem ezres árfolyamon. Na de, hogy ne legyek ennyire rosszmájú, azért csak akad valami még ezekben a filmekben is.
Amennyire jónak tűnt nekem Mr. Magorium's Wonder Emporium
A Grincs után is éveket kellett várni olyan erős karakterre, mint Willy Wonka, egyértelmű volt, hogy a mércét lejjebb állítottam, de Dustin Hoffmannal és Natalie Portmannel szemben azért voltak elvárásaim. Részben, mint kiderült feleslegesen. Natalie Portman tündéri, szeretem, tényleg. Felejthetetlen a Leon, a profiban, a Closerben, a V for Vendettában, az új Star Warsokat sajnos nem szeretem, de ott van még a Garden State is. Ebben a filmben viszont esetlen volt: nem állt jól neki a játékboltban szaladgálás, már-már idiótán csodálkozik rá tátott szájjal a játékboltos varázslatokra. Töltelékszereplőnek tűnt – sőt az is volt, bárki más eljátszhatta volna a karakterét – sőt jobban is. Egy-egy jelentben, amikor a hétköznapi csodákról volt szó, olyan érzésem volt, mintha a Garden State-t nézném, ez persze szívet melengető piros pont, egy kis dorgálással párosítva a hangulat lenyúlásért. Az effektek is rendben voltak. Teszem hozzá, rendben voltak VÉGÜLIS. Mert a zárójelenet megoldásai igencsak hamupipőkésre sikeredtek, az meg csak ott és abban a Walt Disney világban tetszetős.
A történet persze lebutított. Mese: nem vártam nagy ívű mondanivalót. Ettől függetlenül kibontatlan volt a történet, egyszer csak vége lett a filmnek, pedig én még vártam volna valamit a végére. Ne kérdezzétek, mit, én sem tudom. Valamit. Bármit. Megkaptam a nagy színes, vicces díszletet, volt zabálnivaló kisfiú is a történetben, Mr Magorium is mintha egy mesekönyv lapjairól lépett volna elő. Így felnőttként, mégsem repített vissza a nem is olyan régi gyerekkorba, mint ahogy más rajz- és mesefilm simán hatévessé tud varázsolni.
Még egy film, de akkor mégis minek? Valahogy mégis tündéri, valahogy mégis szerethető, legalábbis a stáblistáig, onnantól kezdve ugyanis totál felejtés. A film „nagy durranása”, azaz mentsége a zenéje. Kifejezetten kellemesen szól benne a zongora. A fő megmentő pedig Dustin Hoffman. Az esőember pösze hanggal, nagy ragasztott szemöldökkel, torzonborz hajjal JÁTSZOTT és remekül.
Ha lenne egy kiskölköm, tuti elvinném megnézni a Mr. Magorium’s Wonderer Emporiumot. Így viszont sem az nem éri meg, hogy utánanézzek, mikor jön ki moziba (ha egyáltalán kijön), sem annak, hogy rákeressek a cím magyar fordítására (ha egyáltalán van neki). Kellemes kikapcsra és agyzárlatra mindesetre jó, jobb, mint mondjuk a Hipervándor, amiről végképp írni sem érdemes.
