Újra: de már nem(csak) az USA-ban.
2002. április 26. Erfurt, Németország: Robert Steinhäuser 19 éves kirúgott diák 13 tanárral, 2 diákkal és egy rendőrrel végzett mielőtt öngyilkos lett. Az egyik túlélő tanár beszélt vele közvetlenül az öngyilkossága előtt: „Húzd meg a ravaszt, ha lelősz, legalább nézz a szemembe!” A válasz annyi volt: „Elég volt mára, Mr Heise!” ("Für heute reicht's!" ezzel a címmel könyv is megjelent a mészárlásról). A tragédia okának a német vizsgarendszer szigorúságát tekintették, amelyet 2003-ban végül megváltoztattak.
2004. október Carmen de Patagones, Argentína: 15 éves fiú megöli három osztálytársát és ötöt megsebesít a rendőr apja 9 mm-es pisztolyával. Napokkal azután követte el a fiú a lövöldözést, hogy az iskolában megnézték a Kóla, puska, sült krumpli című filmet.
2007. november, Tuusulam Finnország - A Jokela középiskolában, a 18 éves Pekka-Eric Auvinen végzős diák a 8 áldozatot követelő mészárláshoz 22-es kaliberű pisztolyt használt, fegyvertartási engedélyét október 19-én kapta meg egy lövészklub tagjaként.
Terjed az amerikai őrület. Lehet, hogy nem csak amerikai, lehet, hogy világméretű problémává fogja kinőni magát ez az egész? Van értelme foglalkoznunk a témával, hiszen ezek szerint tényleg bárhol előfordulhat. Ez már nem csak Amerika betegsége, hanem a jóléti társadalomé? Terrorizmus és világméretű őrület fog eluralkodni akár a közeljövőben? Nagy baj van a társadalommal meg egyáltalán a világgal, ha ez így folytatódik. Hogyan lehetne megállítani? Ha már meggyógyítani nem lehet a társadalomban gyökeret vert és láthatatlan fogyatékosságokat, akkor más eszközöket kell találni a düh levezetésére és az erőszak megelőzésére. Fémdetektorok, frusztráció levezető programok, teljesen olyan, mint egy börtönben. Ez még Amerikában, a próbálkozások ellenére sem sikerült, ugyanúgy bejutottak fegyverek az iskolába. Most már úgy tűnik, lövöldözéssel foglalkozó filmet sem lehet levetíteni kvázi megelező, nevelő célzattal, mert pont az ad ötleteket az argentin eset alapján.
Nem véletlenül használtam többször is az „őrület” kifejezést. Pszichiáterek is foglalkoztak a lövöldözéseket elkövetők, illetve szélsőségesen agresszív gyerekek kezelésével, összefüggéseket próbáltak találni a háttérben megnyugvó esetleges elmebetegség és a tragédiák között. Miért nem tudtak kiszűrni valamilyen betegséget? 1997-es Heart High-i iskolai lövöldözés tettesét, a tizennégy éves Michael Carnael-t bűnösnek és elmebetegnek találták, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Az új generáció ezek szerint lappangó elmebetegséggel is diagnosztizálható lenne? Úgy működnek a fiatalok, mint egy bármikor felrobbanó bomba? Lehet, hogy azért nincs logikai úton levezethető megoldás a lövöldözések okaira, mert valóban csak „úgy” létezik egy ilyen betegség, amelynek kezelése nem is a mi feladatunk, hanem az orvostudományé. Ez az elmélet sem állja meg a helyét:
Az Új Pedagógiai szemle 2002-es cikke alapján megdöbbentő következtetésre jutunk: valószínűleg maga az amerikai orvostudomány gerjesztett egy megállíthatatlan folyamatot, amelynek részét képezik akár az iskolai lövöldözések is. 1987-ben az Amerikai Pszichiátriai Társaság megszavazta a hiperaktivitást és figyelemzavart pszichiátriai betegségnek, amely azt vonta maga után, hogy tömegesen diagnosztizáltak Amerika - szerte hasonló „betegségben” szenvedő gyerekeket. Ez még nem probléma, hiszen nyilván segíteni kell azoknak a gyerekeknek, akik koncentrációzavarban szenvednek, segíteni kell őket akár orvosi módszerekkel is, hogy az esélyegyenlőség adott legyen. Az orvosi módszerek közül azonban, a legelső, legkézzelfoghatóbb és legegyszerűbb megoldás vált elterjedté: a pszichiátriai szerekkel történő gyógyszeres kezelés, holott a legtöbbször nem pszichiátriai jellegű a figyelemzavar oka, hanem valamilyen fel nem fedezett betegség, pl. allergia mellékhatása vagy valamilyen pl. szociális, beilleszkedési nehézség, amely a család fokozott odafigyelésével könnyen leküzdhető lehetne. 1997-re az ADHD-val (Attention Deficit Hyperactivity Disorder) besorolt gyerekek száma megközelítette a 4,5 millió főt. Hozzáteszem, hogy az állam eleinte 400, majd 450 dolláros havi támogatással segítette az ADHD-s gyerekkel rendelkező családokat. Szép és jó dolog ez az államtól, csakhogy mindenkinek megérte, hogy „betegnek” nyilvánítsa a gyerekét, és így bezsebelje a támogatást. Olykor maguknak a „beteg” gyerekeknek éri meg, hogy pszichiátriai szerekkel kezelik őket, mert olyan amfetamin származékok ezek, amelyek drogokként is eladhatóak: a vegyület iránt tolerancia, pszichikai és fizikai dependencia alakulhat ki. Az iskolai lövöldözéseknél közös pont volt, hogy az elkövetőket hasonló gyógyszerekkel kezelték, a mészárlások ideje előtt változott a szedett gyógyszerek előírt mennyisége, azaz vagy elvonási tünetek léptek fel, vagy a megnövelt gyógyszeradag miatt ingerlékenyebbé váltak a gyerekek.
1986. november 20.: Rod Matthews (14 éves) egy ütővel halálra verte egyik osztálytársát a cantoni (Massachusetts) házukhoz közeli erdőben. Noha Rod nagyon értelmes volt, a harmadik osztálytól kezdve Ritalint szedettek vele.
1988. szeptember 26.: A 19 éves James Wilson őrült lövöldözést csapott a dél-carolinai Greenwood iskolájában. Két gyerek meghalt, hét másik gyerek és két tanár pedig megsebesült. Wilson egy pszichiáter kezelése alatt állt. 14 éves kora óta rendszeresen kapott pszichiátriai szereket: Xanaxot (hazánkban ugyanezen a néven kapható), Valiumot (hazánkban Seduxen, illetve Diazepám néven hivatalos), Vistarilt (Magyarországon nincs forgalomban), Mellarilt (hazánkban Melleril néven hivatalos), Thorazine-t (hazánkban Hibernal néven hivatalos), Tofranilt (hazánkban Melipramin néven hivatalos) és Halciont (hazánkban nincs forgalomban). A lövöldözési akció idején éppen megvonták tőle a Xanaxot.
1996. február 19.: Timy Becton (10 éves) pajzsként maga elé ragadta hároméves unokahúgát, és fegyvert szegezett a seriffhelyettesre, aki éppen floridai otthonukba kísért egy iskolakerülésekkel foglalkozó tisztségviselőt. Bectont januárban vitték pszichiáterhez, hogy iskolaundorát kezeltessék, és azóta Prozacot kapott. Szülei említették, hogy amikor a szer adagját emelték, Timmynek durva hangulati hullámzásai lettek, és „tényleg dühössé vált...”.
1998. május 21.: Mielőtt a 14 éves Kip Kinkel vad lövöldözésbe kezdett volna springfieldi (Oregon) középiskolájában, melynek következtében két személyt megölt, huszonkettőt pedig megsebesített, dühkontrollálási foglalkozásokra járt, s a jelentések szerint Prozacot és Ritalint szedett. Kinkel lelőtte a szüleit is.
„Sometimes it feels like we’re all living in a Prozac nation. The United States of Depression”. („Néha úgy érzem, mindannyian Prozac országban élünk. A Depresszió Egyesült Államaiban.”) Hangzik el a Prozac ország című, valós történetet feldolgozó filmben. Elizabeth Wurtzel önéletrajzi könyve alapján leforgatott film a Prozac antidepresszáns körül mozog: fiatal egyetemistaként kezdte szedni a szert a tipikus, beszélgetős pszichológiai kezelések mellett, ugyanis Wurtzel depresszióban szenvedett. Annak ellenére, hogy szülei válásán kívül – amely manapság már mindennapi egy gyermek életében – semmilyen más, tragikusnak mondható fordulópont nem volt jelen életében, a Prozac antidepresszáns szedése segítette önbizalma kialakításában, könnyebben kezelte a nehéz helyzeteket, mondhatni a gyógyszer megváltoztatta az írónő személyiségét. Ezért hagyta abba a gyógyszer szedését: nem érezte magát önmagának. A Prozacot súlyos depresszió kezelésére fejlesztették ki, de mindenki szedte, szinte bármilyen problémájára. Főleg a nyolcvanas-kilencvenes években: szedték krónikus fáradtságra, szorongásra, pánikbetegségre, krónikus fájdalmakra, gátlásosságra, túlérzékenységre, a menstruáció előtti idegbajra - úgy tűnt, mindenre jó. Valóban ennyien szorulnak rá antidepresszánsok szedésére? Vagy ez is csak egy könnyebb út a kisebb problémák kezelésére? Sokkal könnyebb kiváltani a helyi gyógyszertárban két doboz pirulát, beadni azt a gyereknek, másnap figyel az órán, a hónapban már nem fog behívni az osztályfőnöke fogadóórára, mert nyugton ült végre matekórán az én Pistikém. Pistikének lehet, hogy inkább arra lenne szüksége, hogy anyukája leüljön vele matekot tanulni, mert egyszerűen nem érti az anyagot, hiába, el kell fogadni, hogy vannak gyengébb képességű gyerekek is. De jobban hangzik, ha azt mondják, hogy beteg, nem ő, nem a szülők tehetnek róla, szegény gyerek hiperaktív. Nincs mit tenni, egy pirula Ritalin a reggeli kakaó mellé, rosszabb napokon a déli narancsléhez is. Megvettem a megváltó gyógyszert. Megvettem a boldogságot, a kiegyensúlyozott életet Pistikének. Ha Amerikában élnék valószínűleg azt mondhatnám: megvettem az amerikai álmot az én kis Steviemnek. Aztán amikor egyik nap vérengzést rendez az iskolában, érthetetlenül állok az események előtt, otthon átnézem a videojáték és cd-gyűjteményét, beperelem a legerőszakosabb játékának forgalmazóját, ellenkampányt indítok a legagresszívabb, általa legtöbbet hallgatott zenész ellen. Kár, hogy mióta az eszét tudja, és megkapta a négy cdés HIFI-jét Stevie világ életében bömböltette azt az ordibálós zenét, nem lehetett megmaradni a házban, mindig szólnom kellett neki, hogy hallkítsa már le. Sokat veszekedtünk, hogy nem csinál rendesen házi feladatot, mindig csak a számítógépénél ült és püffölte a billentyűzetet meg nyomogatta a joystickot. Voltak Stevienek barátai, legalábbis Tomot mindig hazahozta, rendes, udvarias fiú volt ő is, nem értem, hogy miért pont ők ketten kezdtek el lövöldözni. Nem voltak beilleszkedési gondjai, bár keveset mesélt az iskoláról. Rossz tanulónak sem mondanám, átlagos, jó gyerek volt. Az apjával is rendszeresen találkoztak, Stevie hamar feldolgozta a válásunkat…
A szülői felelősség valahol ott áll meg, hogy a gyerekek mindent megkapnak, mindent a helyi bevásárlóközpontból? Nem jelenthetem ki kategorikusan, hogy ez így van, nincsenek személyes tapasztalataim Amerikáról, nincsenek amerikai ismerőseim. De Columbine-t Harris és Klebold egy évig tervezték, egy odafigyelő szülő észrevette volna, hogy fegyvereket rendeltek, lőszereket szereztek be, vonzódtak a náci eszmékhez. Az egyikük apja már a vérengzés alatt betelefonált a rendőrségre, hogy úgy véli a fiának köze van a mészárláshoz, mert fia tagja egy „Trenchcoat Maffia” nevű bandának. Milyen szülő az, aki karácsonyra puskát ajándékoz a gyerekének? Milyen szülő az, aki napokkal a lövöldözés előtt érzékeli, hogy valami nincs rendben a gyerekével, hogy az készül valamire - de semmit sem tesz?
Larry Clark rendezőnek botrányt kavaró filmjeiben foglalkozik a deviáns amerikai ifjúsággal. Ő készítette az 1995-ös Kölyköket (Kids), a 2001-es Genyát (Bully) és a 2002-es Ken Parkot is. Filmjeiben szélsőségesen, durván, semmit nem kímélően ábrázol életeket, családokat, gyerekeket. A Ken parkot túlzásnak tartom (vagy csak titkon remélem, hogy olyanok nem történhetnek meg, mint a filmben), de a Kölyköknek és a Genyának úgy érzem sok köze van a valós világhoz, főleg úgy, hogy utóbbi igaz történeten alapszik. Egy „baráti” társaság úgy dönt, hogy megölik az egyik haverjukat, mert az túl kegyetlen volt velük, túl „genyán” viselkedett, ahogy azt a szleng mondaná. Miért említem meg ezt a filmet? Mert a film beharangozó, figyelemfelkeltő mondata a következő volt: „It's
Ez lenne az amerikai valóság? A fiatal generáció úgy tűnik, hogy az áldozatává válik a fogyasztásnak, valami őket fogyasztja el? Túlgyógyszerezés, konzummánia, félelem, hatalom. Mindezeknek kísérő jelenségei az iskolai lövöldözések? Volt - e egyáltalán valaha amerikai álom? Nem hinném, hogy valaha is lett volna megvalósult, igazi álom akár Amerikában vagy bárhol másutt. Mégis elvárás, hogy színlelve, erőltetve azt érzékeltesse Amerika, hogy az álom még megvan, sőt jobb, mint új korában. Valahol ez okozhat frusztráltságot. Az elvárásokat az álom mércéjéhez szegik, a teljesítés feltételei megvannak, ha nem sikerül valami, az az egyén hibája, hiszen a körülmények adottak. Ez hihetetlen nyomást jelent, hiszen önértékelési zavarokhoz vezethet, ha magunkban nem találunk békét, nyilvánvaló, hogy érzékenyebben reagálunk a külvilágra is (főleg ha gyógyszeres kezelés alatt állunk). A több, jobb. Még többet és többet kell elérnie az embernek, a határ a csillagos ég. Lehet, hogy ezért egy amerikai sosem lesz maximálisan elégedett életével? Ez a gondolkodás áll minden mögött? A Kóla, puska, sült krumpliban nyilatkozott a South Park, világszerte ismert rajzfilm egyik készítője, aki maga is a Columbine Gimnáziumba járt. Azt mondta, hogy a tanárok belesulykolták a diákok fejébe, hogyha az iskolában nem sikeresek, akkor az életben sem lesznek azok. Ezért döntött úgy a két tettes, hogy egy héttel a gimnázium vége előtt vérfürdőt rendez? Talán úgy érezték, soha nem lesz belőlük senki, az amerikai álom mércéje alatt maradnának világ életükben. Nagyon sok a talán és a lehet. Ahogy nehéz nem észrevenni egy elefántot egy szobában, olyan nehéz nem észrevenni az iskolai lövöldözéseket, mint ordító problémát, jelenséget. Ahogy az ősi buddhista példabeszéd mondja - innen ered az Elefánt film címe is - olyan ez a probléma, mint mikor vak emberek vizsgálgatják egy elefánt különböző testrészeit, a fülét, lábát, farkát, törzsét, agyarát. Mindegyik vak meg van róla győződve arról, hogy biztosan tudja mi is az a rész, amelyet érint, hogy az elefánt (a testrész alapján) olyan, mint egy szárny, egy fa, egy kötél, egy kígyó, vagy mint egy dárda. De egyikőjük sem látja az egész elefántot. Nem mindegy honnan nézzük a dolgokat, de mindenképpen csak azt cserélgetjük, hogy az elefánt melyik testrészét megfogó vak szerepébe bújunk bele.
„Mi fogyasztók vagyunk, az életszínvonal-megszállottság melléktermékei. Bűnözés, éhezés, szegénység? Ezekkel nem törődünk. Mi izgat minket? Színes magazinok, televízió, 500 csatorna, név az alsógatyánkon, Viagra, hajnövesztő, kőolaj.” - ismét egy idézet a Harcosok Klubja című filmből. Konzummánia van a mai világban, ahogy azt már többször írom. Tényleg nem lenne ezzel baj, ha a fogyasztás elégedett érzéssel párosulna. De inkább a „még, még, még, ennyi nem elég” felfogás a döntő, egyre anyagiasabbá válik a társadalom. A maximalizmus jó hajtóerő, amikor meg kell valamiért dolgozni, egészséges versenyszellem, de nincs határértéke ennek a fogyasztói társadalom alaphalmazán értelmezett álom függvénynek. „Jesus Christ, what happened?” („Jézus Krisztus mi történt?”) – hangzik el a záró mondat a Kölykök című dráma végén. Hogy jutott idáig a világ? Gyerekek ölnek szemrebbenés nélkül gyerekeket. Ez van nyugaton, lehet, hogy egyszer ez a rém is beköszönt akár Magyarországon? Az USA életszínvonala a követendő példa, a nyugat-európai országokéval együtt. Erfurtig elért már a rémálom, nyújtózik majd még egyet ágyában, de akkor a takaró széle elérheti akár hazánkat is? Nem tudni, de mindenképpen el kell gondolkodni a fogyasztói társadalom értékrendjén.
A társadalom értékrendjében van ugyanis a baj, a média által belénk nevelt álomvilággal, a vádaskodásokkal, a felelősség lerázásával. Ilyen szempontokon futottam át én is, mikor magyarázatot kerestem az iskolai lövöldözésekre. De sajnos nem a min kellene változtatni, hanem a ki a hibás kérdés játszott nagyobb szerepet. Moore szerint az elnök, a szülők szerint a szórakoztató ipar, a pszichiáterek szerint a gyógyszerek a hibásak. Szerintem meg kellene kérdezni a tetteseket az okokról. Ha nem kapunk választ, az is valahol „válasznak”, megoldásnak számít: ilyen esetben el kell fogadni, hogy hiába okoskodik ország, világ, nincs racionális magyarázat. Goethe volt az utolsó polihisztor, utána már senki nem láthatja át a világ történéseit, hiába próbálkoznánk. Egy lehetőségünk marad? Csak elfogadni, hogy ezek mind megtörténnek körülöttünk? Nem tudom... csak imára kulcsolom a kezem, hogy ne lőjenek szét egy statisztika és egy gazdaságpolitika óra között.
Valamelyik Moore doku nevelte ki bennem azt, hogy ha iskolai lövöldözésől hallok, mindig a What a Wonderful World szólal meg a fejemben...
