Találó, szellemes bevezetéssel kellene kezdenem, de „egyszerűbb” egy valódi, a columbine-i iskolai lövöldözésről készült videofelvétel csatolása:
1999. április 20-án a littletoni Columbine Gimnáziumban Eric Harris és Dylan Klebold 14 diákot és 1 tanárt ölt meg. 2007. március 6-án New Hampshire egy kisvárosában, Sterlingben Peter Houghton 9 társával és egy tanárával végzett. Szerencsére a sterlingi eset csak Jodi Picoult Tizenkilenc perc című regényében történt meg.
Még két és fél évvel ezelőtt iskolai lövöldözésekről írtam szociológia órára házi dolgozatot. Akkor hetekig foglalkoztam a témával. Természetesen utána olvastam, illetve újranéztem az Elefántot, a Kóla, Puska, Sült Krumplit, a Kölyköket, a Prozac Nationt, a megunhatatlan Harcosok Klubját, szóval azokat a filmeket, amik alapján megírtam azt a cirka 15 oldalt. Olcsón úsztam meg; nem kellett unalmas tanulmányokat, statisztikai adatokat böngésznem, moziztam öt kredit megszerzéséhez. Az igazság az, hogy nem volt ez ennyire egyszerű. Még félig sem volt kész a dolgozat, de alig bírtam hozzányúlni a témához, őszintén szólva rendesen szorongatta a torkomat, de be kellett fejeznem, elvégre jegyre ment a dolog.
Aztán idén tavasszal egy hét lefogása alatt három iskolai lövöldözés történt, ezért egy kicsit átírtam Az amerikai rémálmot és a blogra is feltöltöttem. A poszthoz kaptam pár nagyon jóleső dicséretet és egy rövid könyvajánlót. Akkor nem volt időm megszerezni a Tizenkilenc percet, illetve később el is felejtkeztem róla. Pár nappal ezelőtt viszont rám talált a könyv. Peter Houghton átlagos diák, normális családi háttérrel, látszólag csak egyetlen dolog keseríti meg életét: az iskola menői iszonyatosan szívatják. Aztán egyszer csak betelik a pohár: 19 perces mészárlásba kezd, amelyet a kisváros egyik rendőre állít meg. A nyomozás koronatanúja Josie lehetne, a lány azonban semmire sem emlékszik, így nem tudja megerősíteni, hogy Peteren kívül más is lőtt-e. Beilleszkedési zavarok, családi konfliktus, agresszív zene és videójátékok. A könyv sem sorol fel ennél több okot Peter tettére, amely egyébként kísértetiesen hasonlít a columbine-i tragédiára: a könyv főszereplője előre eltervezett útvonalon halad, bombát robbant és hátborzongató kegyetlenséggel igyekszik minél több emberéletet kioltani. A hasonlóságok nem véletlenek, hiszen az írónő eredeti rendőrségi jelentéseken kívül Columbine túlélőivel készített interjúit is felhasználta a történet megalkotásához.
Vegyes érzelmekkel olvastam a könyvet, mert koránt sem tartom tökéletesnek, sőt előfordult, hogy le kellett tennem, nem (csak) könnyes szemek miatt, hanem azért, mert néhány megoldás egyenesen felháborított. Múlt-jelen-(jövő) hármasán ugrál a történet, először a jelen szörnyűségével szembesíti Picoult az olvasókat, aztán a távoli múlttól mutatja be azt az ok-okozati láncolatot, amely az iskolai lövöldözést elkerülhetetlenné (?) tette. A jellemrajzokat és a személyiségfejlődés fázisait közel hibátlanul tálalja az amerikai írónő a különböző idősávok segítségével, de annyira, hogy végül az olvasó szimpatizálni kezd az örökös gúnyolódások célpontjával, Peterrel. Nem lehet persze maximálisan kiismerni a lövöldözőt, de a regény más karaktereinek segítségével megértjük, hogy a tettesek is áldozatok illetve az áldozatok is tettesek.
Különösen Josie édesanyjának, Alexnek a figuráját értékeltem. Alex törvényszéki bíró, akinek rendkívül nagy belső feszültséggel jár a tőle elvárt objektivitás illetve az anyai érzelmek összeütközése. Senki sem lehet képes a tárgyilagosságra, de még akkor sem, ha közvetlenül nem érintett: akkor is van családja, gyereke, volt diák, a lövöldözések pedig valahol azért felfoghatatlanabbak, mert végképp feldolgozhatatlan, hogy gyerekek követik el őket, anélkül, hogy óvodás koruktól kezdve terrorista csoportok mosták volna az agyukat. Akkor meg mi okozza a visszatérő őrületet? Ahogy Alexnek is meg kell felelnie a szigorú, profi bíró szerepnek, amelyet aztán felad, hiszen az anya felülkerekedik benne, úgy a tinédzsereknek is folyamatos nyomást jelent a megfelelés: ki marad menő, ki a lúzer, ki mit hajlandó feláldozni és miért. Csak a játékszabályok változnak meg a felnőtt korban, de már az iskolában is ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdeni, csak „kicsiben”. Emellett természetesen mindent beárnyékol az amerikai álom irracionalitása – ezért adtam én is az esszémnek Az amerikai rémálom címet.
De térjünk vissza Alexre. Egyedülálló nő, legalábbis a regény elején. A nyolcvanadik oldal magasságában (mivel már visszaadtam a kölcsönkapott könyvet, nem tudom szó szerint idézni) a következő, elcsépelt ponyvákba illő mondat csapott arcon: „és ahogy távolodott Alex Patricket bámulta. Mintha a tekintete helyett kezét nyugtatná a férfi a hátán…” Én ekkor szentségeltem egyet hangosan, mert már akkor tudtam, hogy nagyon elrontott, közhelyekkel teli románc van kibontakozóban, ez pedig igencsak meredek, hiszen pár oldallal előrébb ecsetelte az írónő a vérfoltokat, a pánikba esett diákok és a megrettent szülők félelmét. Emiatt sokat veszített a könyv értékéből, annak ellenére, hogy szerencsére nem sikerült olyan töményre ez a mellékvágány.
Fentebb nem véletlenül tettem zárójelbe a ’jövőt’, mert egy ilyen lövöldözést nem lehet kiheverni, elfelejteni, valami végérvényesen megtörik az életben. Sosem lehet igazán továbblépni, a jövőbe vetett reményt természetesen a segítségnyújtás, a szeretet és talán a következő generációk adják. Egyértelmű ez a konklúzió, de nekem szabályosan megülte a gyomrom a tragédia napjától, a könyv elejétől végigfuttatott, kötelező romantikus szál. Az Alex-Patrick pároson kívül egy Josie-Matt tini szerelmes történetet is részletesen kézhez kap az olvasó, de az hozzátartozik ahhoz, hogy megértsük az eseményeket. Ettől függetlenül a könyv közepén, az ő love storyjuikat és Peter egyre vontatottabbá váló kínzását kifejtő visszatekintő rész túl hosszúnak sikerült, kiléptetett a történetből és megtörte az olvasás élményét. A fejezetek között viszont Peter kiszól az olvasóhoz, ezzel a fogással az írónő remekül visszaterelt, szabályosan futkosott a hideg a hátamon.
Összességében, a hibák ellenére egyben volt a könyv, túlzás lenne csak közepesre értékelni. Bármennyire lehetett érezni a regény utolsó ötöde előtt a végkifejletet és bármennyire akartam, hogy ne úgy fejeződjön be, ahogy azt gyanítottam, de így lett kerek a történet. Világos Picoult üzenete: nincsenek csak tettesek és áldozatok, valahol mindenki felelős.
