Már viccesen kezdődött; irtó nagy baromságot álmodtam: Éppen indultam el otthonról, amikor megpillantottam a Raconteurst. Nagy csodálkozással és kislányos örömmel odakiáltottam nekik, hogy 'wáááááádörákontőőőőrz'. Ennek ők örültek, meg én is, aztán betessékeltem őket a házba és megetettem Jack White-ot az otthoni finom sütikével. Ezek után naná, hogy 'Mhargittt, te nem vagy nooormális' vigyorral ébredtem. Nem tudom, hogy jött nekem pont a Raconteurs, nem is hallgattam már egy ideje, na mindegy. Kávézás közben jót röhögtem ezen, aztán futottam a vonat után, hogy időben beérjek és ledolgozzam a mai kilencórás, kellemes munkaidőm. Majd találkoztam a haverokkal, nap végén meg gondoltam, a 22:40-es vonattal azért jó lenne hazadöcögni. A vonat lerobbant, meg sem lepődtem, jellemző: Megint Állunk Vazze ...Pár kilométerre a Nyugatitól sötétben üldögéltünk, mire azt hittük jön a megváltás egy másik szerelvény személyében, de az csak ott hagyott minket... Egy szimpatikus baráti társaságból utána is ordítottak kétségbeesetten: "Te voltál az utolsó reményem!!!" Ekkor a konstans sztoikus mosolyomat hangos röhögésre váltottam. Végül Újpesten leszállítottak minket és bevártuk az eggyel későbbi járatot. Addigra nekem mindegy volt, de szerintem a másik kétszáz ember is így volt vele. Egy viszonylag normálisnak tűnő lány aztán egyszer csak elkezdett tőlem nem messze zenét hallgatni. Az igazán meglepő az volt, amikor el kezdett hozzá táncolni is. Én meg jót derültem rajta is. A probléma az, hogy 40 perc helyett közel két óra alatt tettem meg azt a cirka 27 km-t ami elválaszt engem gyönyörű fővárosunktól. És már egyáltalán nem vagyok álmos, pedig reggel hétkor én már elvileg ismét frissen és üdén robogok Bp felé. Szóval ennyi: "it's a perfect day, Alice"  :)

bocs, elég rossz a hangminőség, de szerintem úgyis sokan ismerik...