Pénteken láttam az év egyik legjobb filmjét, megvolt az év legrosszabb magyar filmje, életemben először jöttem ki vetítésről, néztem filmet vászon előtt földön fekve, de a panaszkönyvhöz is szerencsém volt. Red Bull Mozifanatikusok élménybeszámoló következik.
Először is, ismertetem a körülményeket. A csütörtök esti kisebb végkimerülés és enyhe idegösszeroppanás valamint, a pénteki nyolcórás munkaidőm után úgy éreztem este 10-kor fogom bemondani az unalmast vagy valamilyen szánalmat keltő pózban – mondjuk félkarral a popcornba merülve – fogok elaludni. Örömmel jelentem, egyik sem történt meg, végig pörögtem az egészet; az elfogyasztott ipari mennyiségű kávé és cola után közel öt filmet tudtam megnézni a Westendben.
Már öt óra magasságában érezhető volt, hogy nagy tömegre lehet számítani az egyébként hatkor kezdődő őrületben. Kezdés előtt egy órával próbáltam kinyomtatott programot szerezni a mozi szinten, hogy a cimborákkal összeállítsuk az este koreográfiáját. Kerestük a Pesti Estben, kerestük az EXIT-ben – én azt vártam, mint kiderült naivan, hogy a program külön a rendszeres egyoldalas kiadványban hegyekben fog állni minden lépcsőfordulóban – de nem találtunk semmit, mert nem volt… Két-három nagyobb táblához rohangáltunk folyamatosan lecsekkolni a termeket, aztán hajnalban leesett, hogy a kasszáknál (amit a tömeg miatt hanyagoltunk) igénytelen, alig látható fénymásolt formában azért kapni lehetett az éjjel menetrendjét. Ez volt az első nagy fekete pont.
DJ viszont egész éjjel volt. Persze legyen alaphangulat, aminek érdekében puffokkal és babzsákokkal pakolták végig a mozi folyosóját. A DJ-t soknak éreztem, mert én a filmek miatt voltam ott, nem pedig péntek esti buli helyett. A fiatal lánykák a maguk átlag 15 évével, viszont nem így gondolták, teljes sminkben és puccparádéban rohangáltak végig, mint pók a falon keresve a sok vasalt hajú, szintén 15-16 éves társaságát. Emiatt meg a karszalag miatt koncerteken tapasztalható feszültség terjengett a levegőben, amin én végig jó ízűt mosolyogtam.
A közönség között valóban a tinik domináltak, nekik a Got2Be felállított egy termékbemutató standot és ingyen belőtték a hajukat, szóval a nyitás után gombamód szaporodni kezdtek a kakastaréjok. Nem zavart, de azért én is akartam, hogy jó legyen nekem is, maximum mozifanatikusok popcorn-cola-csoki menüt vehettem volna, amihez ingyen járt volna fogápoló készlet…
Jöjjön a lényeg:
18:15-ös kezdéssel The Bucket List – A Bakancslista miatt ki kellett bővítenem egy saját listát: a kedvenc filmjeim listáját. Morgan Freeman és Jack Nicholson tökéletes párost alkottak a humorral átszőtt történetben. A két teljesen ismeretlen és maximálisan különböző embert eleinte csak a rák köti össze. A közös kórházi szobán osztozó férfiak barátsága folyamatosan alakul ki, utolsó hónapjaikkal egész életüket és egymást is végérvényesen megváltoztatják. A cinikus, pökhendi Edward (Jack Nicholson) világ életében semmibe vett másokat így tudott milliókat érő hatalmas birodalmat felépíteni magának. A családjának élő, végtelenül intelligens Carter (Morgan Freeman) fiatalon feladta a főiskolát és a karrier lehetőségét, hogy családjának éljen. Az évek viszont gyorsan elrepültek, a vég pedig gyorsan közeledik. A két öreg úgy dönt, hogy helyrehozza a hibákat és bepótolja az elhalasztott élményeket és lehetőségeket, amíg még lehet. Írnak egy utolsó listát, a Bakancslistát azokról a dolgokról, amiket feltétlenül végre kell hajtaniuk, mielőtt feldobják azt a bizonyos lábbelit. Utazgatnak, repülőből ugranak, tetoválást csináltatnak maguknak és rendezik az elvarratlan szálakat miközben szoros, elválaszthatatlan barátság alakul ki közöttük.
Sosem késő nagy fába vágni fejszénket, csak bátorság kell ahhoz, hogy a végén semmit se sajnáljunk. És persze SZERETET, DRÁGÁIM, SZERETET!
’When he closed his eyes, his heart was opened’
Mozifan helyzet: a terem teljesen tele, a lépcsőkön is ültek, és mindenki egyszerre nagyon szerette a filmet, meg az egész világot. Én úgy jöttem ki, hogy már megérte, most már bármi jöhet.
JÖTT IS
Bakancslistának kevéssel nyolc óra előtt vége. A következő állomás a Bolondok aranya (Fool’s Gold) lett volna 21:00-tól. Úgy terveztük, hogy legyen egy értelmes, megragadó film – kipipálva – aztán legyen egy romantikus-nyálas, egy beteg fárasztó, egy thriller, egy horror meg egy kalandos, izgalmas. Megjegyzem, sorrend és időpreferenciák nem voltak, habár a terveket erősen korlátozta a vetítési rend, amivel kapcsolatban később fejezem ki nemtetszésem…
Rugalmas, türelmes embernek vallom magam. egy vállrándítással akceptáltam, hogy a 20:15-kor már nem engedtek be senkit sem a Fool’s Gold termébe, mert már akkor tele volt. Van ez így, várható volt. A kis társaságom ekkor szétvált: ketten az Eszter hagyatékára ültek be, én pedig jó barátom, Myke társaságában kénytelen kelletlen beültünk a Bakkermanra. Más lehetőség nem nagyon volt, különben végképp borultak volna a tervek, ha számításba vesszük, hogy minimum félórát kellett várakozással tölteni. Néhány filmet meg alapból cenzúráztam: Hipervándor, 10.000 BC, Agyő Nagyő, Alien vs. Predator, Faterok Motoron, Hipervándor, Legenda vagyok, mivel ezeket már láttam, a Nem vénnek való vidék, Elah völgyében és Eszter hagyatéka pedig nem illett a hangulatomhoz és az energiaszintemhez.
TEHÁT
21:15 – Bakkerman. Röviden és tömören, egy szót mondok: SZÁNALOM. Naná, hogy tudtam, hogy a film a káromkodásokra és az egyre gyakrabban elejtett bazmegok számára fogja építeni a humort, ami az első öt percben még be is jött. Naivan viszont úgy képzeltem, hogy Szőke András és Badár Sándor majd valamivel megváltja a világot. Nem tették – pedig tök jók a UPC reklámban, kár hogy a 82 perces játékfilm kategóriában erősen diszkvalifikáltatták magukat. Összefoglalom: Puttófalván a pék kitalálja, hogy bekerül a rekordok könyvébe a világ legnagyobb kenyerének megsütésével. Ettől a nemes cselekedettől várták, hogy majd felemelik a falut a szennyből és a béka segge alól. Megvan a falu kötelező kurvája és szűzkurvája az alkeszek gyűrűjében, idegesítőek, végtelenül egyszerűek és primitívek – na ennyit a „karakterekről”. Gusztustalanokat és értelmetleneket dugnak, siránkoznak, ordítanak– na ennyit a történetről. Ezt a szart őszintén szólva össze tudja hozni egy baráti társaság egy hétvége alatt csak úgy poénból, mert miért ne. Kijöttünk a felénél, mert megfeküdte a gyomromat. Egy dologtól félek még: a Bon Bon csinálta a Bakkerman zenéjét és a fejemet teszem rá, hogy a következő egy évben ez lesz az új Micsoda nő ez a férfi. Isten irgalmazzon nekünk!
Mozifan helyzet: temérdek szabadidő szakadt a nyakunkba, Burger fagyiba fojtottuk bánatunkat. A Bolondok aranyát pedig a 22:30-as kezdéssel lőttük be újfent. 40 percet álltunk sorban, majd közölték velünk az ajtó előtt másfél méterrel, hogy a terem megtelt, finito. Szerencsénkre kicsorgott még néhány ember, így kb. tíz embert még beengedtek. Ekkor én határozottan előretörtem, szegény Myke-t kabátjánál fogva húztam magam után, nehogy elvesszen a kislányok tengerében és kinn ragadjon. Szép és jó volt úgy érezni, hogy ezúttal nem vagyok peches. Szép és jó volt így érezni abban a kemény két percben, amit benn tölthettem a kettes teremben. A személyzet addigra ugyanis kitalálta, hogy akik a lépcsőn ülnek, annak tipli van kifelé tűzvédelmi okokból, amit egyébként maximálisan megértek. Egy nagy bajom volt ezzel, hogy akkor egységesen miért nem lehetett a tűzvédelmi szabályzatot betartani. Nyilván nagy szívás lett volna mindenkinek – sőt én sem nézhettem volna ennyit filmet – ha egységesen van egy adott szabályzat. Viszont minden harmadik teremnél a jófej jegyszedők megengedték, hogy bekommandózza magát az ember a lépcsőre – ha adódnak ilyen kiskapuk, naná, hogy keresem őket…
TALÁLTUNK IS EGYET
23:15 Step Up 2 - The Streets. Kétségbeesésünkben elkezdtünk rohanni, ekkor tartottunk ott, hogy mindegy, mit, de nézzünk. A Step Up 2-t már láttam, de én nagyon jól elvagyok az ilyen tinci-tánci tingli-tangli filmekkel. Annak ellenére, hogy nem sok közöm van a hip-hophoz és az rnb-hez, szoktam néha Missy Elliott, Aaliyah, Justin és Usher klipeket, videókat bambulni, mert egyszerűen zseniálisak a táncosaik. A Step Up 2 nagyjelenetei otthon részletekben is megnéztem többször visszatekerve, úgyhogy jó volt a film másodszorra is. Már azért is, mert a jegyszedő srác a „Be lehet még menni?” kérdésre azt válaszolta hogy „Ha fekve jó, menjetek”. Először nem értettem mi van, aztán nagy móka kerekedett ki a dologból: első sor és vászon előtt tömeges piknikezős majális hangulat. A film összességében pedig nagyon ott van kategóriájában. Ha tetszett a Step up 2, akkor ajánlom főszereplő srác, Robert Hoffman másik, hasonlóan utcai táncos, You Got Served című filmjét, ami elég ügyetlen sztoriilag – sőt a falat lehet kaparni tőle - de az ugribugritól garantáltan behalsz.
Mozifan-helyzet: mivel feküdtünk, telibe kaptam a légkondit, a kontaktlencsém pedig kezdett kiszáradni a szememből. De ez sem volt akadály egy igazi mozibuzinak.
AZ VISZONT IGEN, HOGY
Az 1:15-ös 27 idegen igen-nél kiborult a bili és átváltoztam Xénába, a harcos királylányba. Megpróbáltunk a lépcsőn helyet foglalni, úgy tűnt az elején, hogy ebben a teremben sem veszik komolyan a tűzvédelmi szabályokat. Aztán mégis. Abszolút paraszt módon kezdtek el kiterelni minket. Erre a filmre már kis csapatunk ismét egyesítette erőit. Na már most, mivel kicsi szívem egyik csücske később érkezett, a már emlegetett Eszter hagyatéka volt az egyetlen film, amit látott azon az estén, az egész moziéjjel neki nem érte meg addig. Ami igazán nevetséges, lévén hogy félkettő felé járt az idő. Síkideg lettem, mert:
- Nem kell a mozik kapacitását meghaladó mennyiségben jegyet eladni – amikor megvettem a mi karszalagjainkat, akkor elkaptam egy beszédfoszlányt a kasszások között: 7000 jegyet adtak el a három moziban: a Westendben, a Lurdyban és a Mammutban összesen
- Ha a tűzvédelmi szabályzatot komolyan és egységesen az elejétől kezdve mindenhol betartják, nem kezdek el én sem beosonni termekbe. Ettől függetlenül kulturáltan is ki lehetett volna terelni a népet.
- A vetítési rendet és a terembeosztást sem értettem. Nyilvánvaló volt, hogy a közönség a tizenévesekből fog nagyrészt állni, akik az istenért nem fognak beülni kemény drámákra, de még egy középkorú sem fog egy mozimaraton alkalmával komoly filmeket nézni, mert egyszerűen képtelenség. Egyértelmű volt, hogy a slágerfilmek a könnyen fogyasztható kategóriából kerülnek ki majd ki, amiket kisterembe tettek és iszonyatosan ritkán játszottak.
- Nekem sem szerencsétlen jegyszedőnek kellett volna mindezt elmondanom – egyébként normálisan tettem, nem mentem ár elmebetegbe, nem szokásom, csak egyszerűen felforrt az agyvizem. Az lett volna konkrét, ha beállok az MTV Hungary kamerája elé és átadom üdvözletem a szervezőknek a tévé segítségével, de ehhez meg nem vagyok elég exhibicionista. Akkor jött a panaszkönyv, amikor egy felettébb gumivigyorral rendelkező, ’Üthetnénk’ becenévre hallgató antipatikus szervező közölte velem, hogy át lehet menni a másik két moziba is. Hmmm, és a BKV-sztrájk? Nem baj, ekkor kedves barátnőm úgy gondolta legyen már ételme a pampogásnak, meg volt kb. újabb egy óránk, amit el kellett ütni valahogy, meg amúgy is ’ki_ha_én_nem?’ nagyon keményen kikértük a panaszkönyvet és el kezdtünk fogalmazni. Különösebb eredménye nem volt, de legalább megnyugodtam.
Mozifan-helyzet: felfrissülve, újabb nagy adag energialökettel, jó néhány holtponton átesve készen álltam a következő filmadagra, ami
02:00-kor a Nyolc Tanú lett végül. Az amerikai elnök elleni merényletet bemutató történet telitalálat volt a hajnali órákra. Addigra már fáztam az álmosságtól, összekuporodtam a széken és minden egyes pisztolylövésnél, robbanásnál, csattanásnál felugrottam az ijedtségtől, szóval nagyon beleéltem magam a filmbe, ami egyébként a szereplők több szemszögéből szépen lassan bontotta ki a sztorit. Visszatekeréses formában vitte végig a történetet a testőrök, az elnök, a hétköznapi ember és a merénylők szemszögéből, de a filmkészítők szerencsére nem estek bele abba a hibába - ahogy én eleinte a cím alapján vártam - hogy nyolcszor pörgessék le ugyanazt más-más kameraállásból. Körülbelül négy-öt variáció után már folyt a történet magától. A jelentek és flashbackek közötti kapcsolat azért még így is párszor előre látható volt – nagyon büszke voltam magamra, hogy a vége előtt húsz perccel kitaláltam, hogy kb. mi lesz a film megoldása.
Mozifan-helyzet: a terem negyede üres volt. Viccesen vonultunk be, mindenkiből kitört egy „jééé vannak szabad helyek” sóhaj, azaz kezdtek hazafelé szállingózni az emberek. Én elvoltam, mint a befőtt a panaszkönyves stresszt is elfelejtettem. Az utolsó képkockánál felugrottam és terelni kezdtem kifelé a barátaimat, hogy elkapjuk Az utca királyait. (amit végül megint csak ketten néztünk, mert a többiek fellőtték maguknak a pizsicsillagot).
03:30 Az utca királyai. Már nem értettem a történetet teljesen, öt perc bealvás is bejátszott, már a kabátom is rajtam volt, annyira dideregtem. Azzal igyekeztem elütni az időt, hogy átmentem imdb üzemmódba. Ez nálam annyit jelent, hogy elkezdtem sorolni a szereplők más filmjeit, oké nem volt nehéz, a Street Kingsben Keanu Reeves, Chris Evans, Dr House meg egy Prison Break-es arc is szerepelt, de nagy felfedezés volt, amikor húsz perc töprengés után kitaláltam, hogy az egyik fekete csaj a Karib-tenger kalózaiból Dalma névre hallgató sámánnő, egy másik feka pasi pedig a Feketék fehéren feledhető vígjátékban volt mellék-mellékszereplő. Ennyi maradt meg…
Mozifan-helyzet: 5:30-kor zombulva bandukoltunk kifelé, ami azért sem volt szerencsés, mert akkor ment el a vonatom, a következő pedig csak 6:40-kor indult. Úgy hogy a reggeli igazán vidám időjárásban sétálgattunk még egyet, átbeszéltük a filmeket, felemlegettük a poénokat, stb stb, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Szerencsére a vonatomra egy ovis csoport is felszállt, az élénk zaj miatt nem ért az a váratlan meglepetés, hogy bealudjak és ne szálljak le ott, ahol kellene.
Summa summarum: poén volt, jó volt. Egy dolgot sajnálok csak, hogy Red Bull-t például egyáltalán nem ittunk. Majd legközelebb…
