A Pi élete után úgy éreztem, hogy meg KELL szereznem Yann Martel más könyveit is. Búvárkodtam a neten, rátaláltam egy Élet és Irodalom interjúra. Ebből olvashattok most egy részletet:
„- Kanadai irodalmi folyóiratokban tűnt fel szokatlan, kritikus emberi élethelyzeteket felvonultató újszerű, kísérletezõ jellegű írásokkal. Elsõ kötete ezeknek a novelláknak gyűjteménye lett, miután az egyikkel, A helsinki Roccamatio-ház igazsága című írással 1991-ben elnyerte a legjobb kanadai novellának évenként odaítélt Journey-díjat. Honnan jött ez a cím…?
- A címadó írás két torontói diákról szól, egyikük karib-tengeri vakációzás közben kisebb balesetet szenved, és a vérátömlesztés során HIV-vírussal fertõzõdik meg. Egészséges barátja pedig - hogy tartsa benne a lelket - kitalál egy vég nélkül bonyolítható, távoli, a huszadik századi Európa történelmébõl építkezõ történetet. A cím egy nyelvközi szójátéknak köszönhetõ: azért Finnország, mert "világ vége", a francia fin és angol land összeboronálásával, azért Helsinki, mert "süllyedünk a pokolba" - az angol sinking into Hell képzetbõl -, azért Roccamatio - az olasz rocca és latin ama párosításból -, mert "a szeretet sziklája" kép járt az eszemben. „
A cikk: http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=INTERJU0533
Egyértelmű volt a cikk után, hogy a választásom A helsinki Roccamatio-ház igazságá-ra esik. A novellás kötet első, azonos című történetét fejeztem csak be, azaz csak olvasás szinten, mert a feldolgozása bajos, hogy őszinte legyek. Persze azt kaptam, amire számíthattam: olyan AIDS-es történetet olvastam, ami egyszerre húzott be és emelt a magasba. Nem nagyon tudtam órákig megszólalni Paul, a beteg fiú halála után. A két barát a történetük mesélését 1901-től futtatja ki, de csak sajnos 1963-ig sikerül azt elmesélni…
Ilyenkor elgondolkodom a saját megélt kis „tragédiámon”. Alig vagyok idősebb Paulnál, kicsattanok az egészségtől, remek családom van, hihetetlen barátaim, egyetemre járok, még a munkahelyem is jó – persze van még min csiszolni, nem arról van szó, minden viszonyítás kérdése. Most a viszonyítási alapom Paul. Már ezért érdemes elolvasni a novellát, hogy magunkhoz kapjunk. Őszintén szólva, nem kell könyvesboltig elfáradni, hogy jó viszonyítási alapokat lássunk, elég, ha csövesekre gondolunk, nem? Nem akarok hegyi beszéddel bénázni itt, egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat, Yann Martel megfelelő szavai után…
„Körülnézek, hol járok. Bloor Street, nem messze a híres Brunswick sörözőtől. Egy libanoni kifőzde előtt állok. Verőfényes délután. Kilyukad a gyomrom az éhségtől. Bemegyek, és kérek egy falafelt. Nézem, ahogy a férfi megcsinálja. Érzem, hogy valami meglazul bennem. Fizetek, és továbbmegyek. Kisebb szupermarket, hirdetőtáblával a bejáratnál. Nézem a hirdetéseket, az elveszett macskákat, a jógaórákat, az eladó bútorokat, az ideális szobatársakat és dobosokat, az ajánlkozó bébiszittereket, a jóakarat és jó üzlet összes fojtott kiáltását, ami a közösségi hirdetőtáblákat kiteszi. Továbbmegyek. Egy kávézóhoz érek. Az a sok szép ember. Szőke pincérnő, fekete ruhában, fekete keretes szemüveggel. Szexi. Egy csöves jön oda hozzám és aprót kér. Megkérdezem, mire. „Afrika etetésére”, feleli. Adok neki egy dollárt. Eltántorog. Továbbmegyek. Megállok egy antikvárium kirakatánál. Az a sok érdekes könyv. Bemegyek, és megveszem a Szent Lajos király hídjá-t Thornton Buzzatitól. Továbbmegyek, újabb boltokat és embereket fogadok magamba. A roham már szinte teljesen elmúlt. Kába vagyok. Az a sok különös, kacskaringós út, amit bejárunk. Egész délután a Bloor Street körül barangolok, akár egy korallszirtnél kutakodó hal.
Félreértés ne essék: ez csak az újonnan jött képességem, hogy kiélvezzem a katasztrófát.”
Menjünk, mi is tovább…
