Ha egy gyerek eltölt 13 évet egy átlagos amerikai állami iskolában,
1979. január San Diego: a tizenhét éves Brenda Ann Spencer karácsonyra kapott (!) vadászpuskájával megsebesítette nyolc társát és megölt két, a gyermekek segítségére siető felnőttet. Ok: „Nem szeretem a hétfőket. Ez legalább feldobta a napot.”
1997-es Heart High - i iskolai lövöldözés során elhunyt három gyermek, az elkövető: a tizennégy éves Michael Carnael.
1998. március 24. Jonesboro, Arkansas: 4 diák és egy tanár meghalt, több mint tízen megsebesültek a Westside - i Középiskola előtt, amikor egy téves tűzriadó miatt mindenki kisereglett az épületből. A 13 éves Mitchell Johnson, a 11 éves Andrew Golden a közeli erdőből lőtt rájuk.
1998. május 21. Springfield, Oregon: 2 diák meghalt, 22-en megsebesültek a gimnáziumi ebédlőben, amikor egy 15 éves fiú lövöldözni kezdett. Őt nappal a támadás előtt letartóztatták, mert fegyvert vitt az iskolába. A fiú szüleit később otthonukban holtan találták.
1999. április 20. Columbine Gimnázium, Littleton, Colorado: 14 diák és 1 tanár meghalt, valamint 23 diák megsebesült, a 17 éves Eric Harris és 18 éves Dylan Klebold egy éven át tervezett akciójában, amelyben 500 embert akartak megölni az iskolából. Egy órás őrjöngés után főbe lőtték magukat.
1999. április 28. Tabor, Alberta, Kanada: 1 diák meghalt és egy megsebesült a Meyers Gimnáziumban. Kanadában 20 éve ez volt az első végzetes kimenetelű iskolai lövöldözés. Az elkövető egy 14 éves fiú volt, aki azért hagyta ott az iskolát, mert társai kiközösítették.
1999. május, Georgia: Hat társát lőtte agyon az iskolában egy diák.
2000. február, Michigan: Egy elsős agyonlőtte hatéves osztálytársát.
2000. május, Florida: Egy 13 éves diák lelőtte a tanárát.
2001. március 5. Santee, Kalifornia: a 15 éves Charles Andrews Williams megölte 2 társát, 13-at megsebesített, amikor lövöldözni kezdett a Santana Gimnázium mosdójából.
2001. november 12. Caro, Michigan: egy 17 éves diák két légpuskával több, mint négy órán keresztül túszként fogva tartott egy tanárt és egy diákot, majd miután őket szabadon engedte végzett magával.
2002. január 5. Tampa, Florida: a 15 éves Charles Bishop egy Cessna-val egy felhőkarcolóba csapódott, miután engedély nélkül felszállt. Búcsúlevelében Osama Bin Ladent és a szeptember 11-i terrortámadást dicsőítette. Bishop volt az egyetlen halálos áldozat.
2002. január, New York: Lövöldözés volt a Martin Luther King középiskolában. Két 16 éves fiú megsebesült.
2002. január, Grundy, Virginia: Egy jogi felsőoktatási intézményben hat személyt lőttek meg, közülük hárman meghaltak.
2002. október, Tucson, Arizona: 41 éves bukott diák lelőtte három tanárát, majd magával is végzett egy állami egyetemen.
2006. január, Florida: Rendőrök lelőttek egy 15 éves fiút, aki hátizsákjában pisztollyal érkezett az iskolába, és túszul ejtette osztálytársát.
2006. szeptember, Bailey, Colorado: A város középiskolájában egy férfi lövöldözni kezdett, majd hat diákot túszul ejtve bezárkózott egy terembe. A túszok kiszabadításakor a férfi egy diáklányt súlyosan megsebesített, majd öngyilkos lett.
2006. október, Pennsylvania Lövöldözés tört ki egy túszszedő akció közben az államban az amis vallási közösség iskolájában. A vérengzésnek öt halálos áldozata volt.
2007. január, Tacoma, Washington: A tacomai középiskolában egy 18 éves diák háromszor rálőtt 17 éves társára.
2007. április, Virginiai Műszaki Egyetem: Összesen 33 ember halt meg, több tucat hallgató megsebesült az amerikai Virginia állam műszaki egyetemének kollégiumában és egyik osztálytermében történt lövöldözésben. Minden idők legsúlyosabb iskolai lövöldözése volt ez.
2008. február 11. Memphis Tennessee - A Mitchell High Schoolban egy diák súlyosan megsebesült. A lövöldözőt őrizetbe vették. Tettének okát még nem tudni, csak annyit, hogy osztálytársak voltak. Múlt héten négy hasonló eset - kettő iskolákban - történt az USA-ban. Szintén Memphisben február 4-én két diák zenehallgatás közben összeveszett, s az egyik lábon lőtte a másikat.
2008. február 14, csütörtök, tegnapelőtt...Dekalb, Illinois: Hat ember meghalt, tizenhatan megsebesültek, amikor lövöldözés tört ki csütörtökön a Chicagótól 100 kilométerre nyugatra fekvő Northern Illinois Egyetemen.
É még ki tudja, mennyi esetet hagytam ki…
Sokan körbejárták már a tragédiasorozat vélhető okait: pszichológusoktól kezdve tanárokig. Eredményeik cáfolhatatlanul rámutatnak olyan kérdésekre, amelyeket muszáj továbbgondolni. Valóban megtalálták a magyarázatot vagy mondva csinált indokkal próbálták lezárni a nyitva hagyott mondatot: iskolai lövöldözések azért történnek Amerikában, mert… Miért? Többféleképpen fejezhetik be a mondatot a tragédiákban érintettek, akár az elkövetők, akár a tragédiában megsebesültek, akár a családtagok, akár a dokumentumfilm-készítők, akár mi, kívülállók. Miért kellene feltétlenül lezárttá tenni a kérdést? Mert a XXI. században ilyen súlyos jelenségnek, mert igen is az: jelenség, többször előforduló társadalmi jelenség, meg kell találni az okát, és elejét kell venni az újbóli megismétlődésének. De hiába, az első eset óta több mint harminc „nagyobb” lövöldözés történt. Nem megfelelő a „nagyobb” jelző, kisebbnek lehetne nevezni azt a tragédiát, amelyben csak egy gyermek hal meg? Nem, ugyanolyan megrázó, csak sajnos, már mészárlásokról lehet beszélni. Vérontások ezek, melyek során az elkövető mosolyog, vagy csak annyit válaszol a MIÉRT? - re, hogy legalább történt valami izgalmas, legalább ez örök élmény maradt.
A pszichológusok, az USA vezetése és a tragédiákban érintettek megpróbálták megkeresni a lövöldöző gyerekekben felgyülemlett agresszió okát. Kézzelfogható, hogy ilyen esetekben az emberek azon agresszív külső hatásokat keresik meg, amelyekkel a gyerekek folyamatosan érintkeztek. Ilyen a televízióban és a mozikban vetített filmek, brutális jelenetek, az élethű, pusztításra nevelő (?) videojátékok vagy akár a rockzene. A lövöldözések tetteseinél megjelentek ugyanis olyan hasonló tényezők, amelyekből arra következtethetnek, hogy a felsorolt agresszióforrások igenis nagymértékben hatottak a gyerekek személyiségfejlődésére. A lövöldözők többsége ugyanolyan stílusú rock zenét hallgatott, illetve rendelkeztek különböző videojátékokkal.
A Heath High-i iskolai lövöldözés három áldozatának családja a fenti okok alapján beperelt 25 nagyobb szórakoztatóipari céget. A vád szerint a tinédzser fegyveres, Michael Carnael a videojátékokban, a mozifilmekben és az Interneten látott erőszakot imitálta. Az Egy kosaras naplója című mozifilmet is megemlítették, melyben Leonardo DiCaprio karaktere az egyik jelenetben kábítószeres mámorban arról képzeleg, hogy egy puskával lövöldözik az iskolában. A 33 millió dolláros pert a szülők elveszítették, mert a videojáték gyártók nem okolhatók olyan tragédiáért, amely ennyire ésszerűtlen és megmagyarázhatatlan. Mégsem volt eredménytelen a szülők által indított pereskedés. Az országos felháborodás következményeként a szórakoztatóipari órások kitüntetett figyelmet fordítanak az eset óta arra, hogy termékeik erőszakot kiváltható tartalmáról figyelmeztessék vásárlóikat. Az egyébként véres, akciódús játékokat erőszakmentes kiadásban is megjelentetik, egyes játékok beépített erőszak korlátozó funkcióval rendelkeznek, néhány játékot be is tiltottak a piacon. Ezek az óvintézkedések elegendőek a további tragédiák megszüntetésére? Pszichológusok kutatásai bizonyították hogy a főként 8 és 15 éves korosztályba tartozó játékosok nagy részénél mutatható ki nagyobb hajlandóság agresszióra, főleg közvetlenül azután, hogy játszottak egy ilyen játékkal. Ugyanakkor más kutatási eredmények arra engednek következtetni, hogy erőszakos játékok igenis segíthetnek levezetni a gyermekben felgyülemlett agressziót, belső frusztráltságot, az interaktív öldöklés nyugtató hatással van rájuk. Megnehezíti a végső vélemény kialakítását azonban az is, hogy a technika fejlődésével a számítógépes játékok egyre élethűbbek – ezért szokás a vér színét zölddel megjeleníti a durva játékokban, hogy a gyerekek kevésbé éljék bele magukat. Az ehhez hasonló próbálkozások, cenzúrázott videojátékok bevezetése ellenére egy amerikai ezredes azt nyilatkozta, hogy a játékokhoz nagyon hasonlít az a módszer, ahogy a katonákat megtanítják ölni különböző szimulációs technikák segítségével. Mit tehet mindezek után a szülő? Mindenképpen nagyobb odafigyelést igényelnek a 14 év alatti labilisabb gyermekek, rájuk különösen vonatkozik a játékok agressziót kiváltó hatása. A szülőknek mindenképpen feladatuk arra törekedni, hogy erőszakos játékok helyett sokkal inkább a képességeket pl. kreativitást, szervezőképességet, esztétikai érzéket, logikát fejlesztő vagy egyszerűen csak szórakoztató, ámde erőszakmentes játékot vásároljanak gyermekeiknek. Azaz a szülői felelősség rendkívül fontos, valószínűleg ez is döntő indoka volt annak, hogy a Heath High-i iskolai lövöldözés után indított pert lezárták.
Ha már megemlítettem az Egy kosaras naplója című filmet, akkor érdemes kitérni a mozivilágra is, azaz arra a kérdésre, hogy a filmek mennyi erőszakot közvetítenek a nézők felé. Nyilván filmje válogatja, de ha hasonló cenzúrahullám futna végig a világon, mint a videojátékok esetében, biztos vagyok benne, hogy a romantikus vígjátékok reneszánszukat élnék, nem hinném, hogy más stílusú film nem hogy vetíthető, de egyáltalán forgatható lehetne. Minden film tele van olyan esetleg agressziót keltő jelenettel, még ha vért nem is tartalmaz, amelyre megindulhatnának a tiltakozók, hogy gyermekeikre a film potenciális veszélyt jelent. A Piroska és a farkasban is megeszi a farkas a nagymamát, lehet, hogy gyermekem labilis és nem tudná feldolgozni az élményt? Nevetséges ez a példa, de ebből is látszik, hogy az erőszak kiszűrhetetlen. Szélsőséges, hiábavaló és főleg utópikus az a gondolat, hogy a filmeket végletekbe menően és szigorúan szűrés alá kell vetni, a bennük elhangzott csúnya szavak és pofonok alapján. Vagy akár, ahogy ez az Egy kosaras naplója című film esetében megtörtént: régebben leforgatott filmekkel előhozakodni, azokat analizálni és megvádolni indokolatlan és főleg jogtalan. Márpedig Amerikában valahol ez a folyamat érhető tetten. Csak este tíz után vetíthető olyan film, amely egynél több trágár kifejezést tartalmaz. Félreértés ne essék, nem azt javaslom, hogy a délutáni matiné helyett „18-as karikás” filmeket kellene vetíteni, csak úgy tűnik, az amerikaiak megint átestek a ló túloldalára. Szép és dicséretes dolog, hogy elvileg este tíz előtt a gyermek nem láthat agressziót, de ez nagyon messze áll az igazságtól. Olykor az esti híradó véresebb és kegyetlenebb képsorokkal szolgál, mint Sylvester Stallone Ramboja. Bár példám ismét nevetségesnek hat, magam is nevetségesnek és hiábavalónak tartom az Amerikában végbemenő „óvintézkedéseket” és vádaskodásokat, főleg azért, mert több száz csatorna közül tucatnyi rendelkezik kizárólag erőszakos programmal a nap huszonnégy órájában.
Ahogy a videojátékok és a filmek kerültek reflektorfénybe, úgy előtérbe került a rock zene is – a Columbine-i lövöldözés tettesei pl. Marilyn Manson rajongók voltak. Mi a kézenfekvő? Az amcsik előkapták szerencsétlen Mansont is, több államban nem engedték koncertezni. Az őt ért támadásokhoz nagyban hozzájárult extravagáns és őszintén szólva korántsem normálisnak, átlagosnak nevezhető stílusa, imázsa. De ha ő így tudja eladni magát, zenéjét, akkor tegye, van rá igény a világban, hiszen eszméletlen sikeres. A Manson elleni hadjárat indította el a rock zene elleni hadjáratot is. Kérdem én, a gengszter rap mitől „egészséges”? A rivális bandák egymást gyilkolják le a világ szeme előtt, az „ötször meglőttek, de túléltem” típusú „előadóművészek” úgy lepik el a zenei piacot, mint a méhek a mézet. Bármilyen zenei stílusban a popon és a komolyzenén kívül vannak tehát „erőszakkeltő, a gyermek személyiségfejlődésére veszélyes elemek”.
Azt hiszem talán egyetlen megoldás lehetne az amerikai nép számára, ha ennyire óvatosak akarnak lenni, ha burokban nevelik a gyerekeiket. Egyetlen kérdéssel megbukik a szórakoztatóipar ellen indított hadjárat: mindenhol a világon ugyanazokat a filmeket, videojátékokat és zenéket forgalmazzák. Itthon, Magyarországon is látták az Egy kosaras naplója című filmet, ugyanúgy játszottunk mi is lefejezős, vérrel teli, lövöldözős, kommandózós játékokkal, sőt meglepően nagy Marilyn Manson magyar rajongó tábora. Akkor miért nem fordult elő nálunk is hasonló lövöldözés? Teljesen pozitívnak tartom, hogy elindult ez az erőszakellenes kampány, hiszen érezhetővé vált, hogy be kellett húzni a vészféket, olyan mennyiségben juthatott hozzá minden kiskorú kizárólag akár felnőtteknek ajánlott filmekhez. Viszont Amerikában bűnbakgyártás folyik, nem problémamegoldás. Letagadhatatlan, hogy nagy hatással vannak akár a filmek, akár a játékok és a zenék a személyiség fejlődésre, de a lövöldözések esetében ezek a dolgok csekély mértékben sorolhatók a kiváltó okok közé. Miért csak Amerikában őrülnek meg az emberek Manson zenéjétől? Labilis az amerikai ifjúság?
Nem bocsátkozhatunk a kérdésben megfogalmazott általánosításba. De mindenképpen összehasonlítható egy amerikai iskolás élete például egy magyar diákéval. Nagy különbség fedezhető fel az amerikai és a magyar iskolarendszer között. A középiskolai éveket itthon a gyerekek stabil, változatlan, biztos környezetben töltik, egy olyan osztályközösségben, amely az évek alatt formálódik, alakul. Az osztályközösség szabályai, az iskolai élet szociális hálója ezáltal kiismerhetőbb, az elfoglalt szerepek viszonylag állandók. Az ilyen közösség hangulata döntő, de már a közösség léte is fontos. Amerikában ezzel szemben, sokkal lazábbnak tűnnek ezek a kötelékek, hiszen két kötelező tantárgyon kívül: angolon, az Amerikai Egyesült Államok történelmén és társadalmi ismereteken kívül a többi tantárgyat szabadon választhatják meg. Már a 9. osztálytól szinte egyetemi rendszer szerint működik az oktatás. Elsőéves egyetemistaként nehéz volt hozzászoknom, hogy nincs stabil közösség mögöttem, a baráti kapcsolatok nehezebben alakulnak, hiszen az órák önkényes megválasztásából adódóan az emberek körülöttem lényegében félévenként cserélődhetnek. Ez a helyzet 18-19 évesen hamar megszokható, míg 14 évesen egy hasonló rendszerbe belecsöppeni nem lehet olyan könnyű. Úgy érzem, valahol egy ilyen csoportnélküliség, háttérnélküliség hozzájárulhat a tanulók frusztráltságához, mindamellett, hogy nagy nyomás is nehezedhet a diákságra a továbbtanulás miatt, hiszen a felsőoktatás sokba kerül, a rosszabb anyagi helyzetűeknek kizárólag ösztöndíjjal lehetséges tanulmányaik folytatása. Miből következtettem ezekre a dolgokra? A lövöldözőknél általánosnak tűnt, hogy az iskolában nem érezték magukat jól, ki voltak közösítve, családjukkal sokat költöztek és így sokszor váltottak iskolát, vagy a családi háttér volt rossz: szüleik elhanyagolták őket, csonka családban éltek, stb. Persze előfordultak olyan esetek is, amikor a gyerekek nem voltak antiszociálisak, sőt iskolai eredményeik is kifogástalanok voltak, mégis fegyvert ragadtak. Azaz a fentiekben sem találtam racionális és teljes okot a lövöldözésekre.
Michael Moore, Oscar - díjat nyert 2002-es dokumentumfilmjében, a Bowling for Columbine-ban (magyar fordításban: Kóla, puska, sült krumpli) az iskolai lövöldözések okainak jár utána. Legalábbis ezt várjuk a címből, azt, hogy filmjében konkrétan a lövöldözések mikéntjeivel foglalkozzon. Ezt is teszi, de sokkal szélesebb spektrumon, már-már megkérdőjelezhető formában és olykor-olykor megkérdőjelezhető tartalommal, illetve összefüggésekkel. A film megnézése előtt arra számítottam, hogy Michael Moore a fentebb már kifejtett okokat fogja objektívan boncolgatni, illetve továbbvinni, hogy a film végére a fejtegetésekből erős társadalomkritikát vonjon le. Utóbbi meg is történt, amerikai az amerikaiakat olyan kritikával csapja arcon, amely példa nélküli. Maga a kritika levonása értékelendő, hiszen saját országát állítja mikroszkóplencse alá egy olyan témában, amelyet muszáj feszegetni, de bátorság kell ahhoz, hogy egyáltalán hozzányúljon egy filmrendező. De az a széles spektrum, amelyen elindul oknyomozásában, túlmegy a lövöldözéseken, néhol azt hihetjük, hogy kifejezetten az iskolai lövöldözések mint téma csak egy porszem egy olyan gépezetben, amit Moore leleplezni vél. Provokatív, érzelmekre ható, manipulatív, szubjektív, botrányos. Ilyen kritikák érték a dokumentumfilmet, amit valóban nem lehet teljesen dokumentumfilmnek nevezni, hiszem Moore saját magát, illetve véleményét sokszor előrébb helyezi objektivitásánál. Megoszlanak a vélemények a filmről. Ez természetes, hiszen a téma maga is sokrétű. A Kóla, puska, sült krumplinak és Moorenak mégis meg kell köszönni, hogy legalább felhívta a figyelmet egy ilyen komoly problémára és meghökkentően (ismét jelzem, néha túlzóan is), de valahol rátalál mélyen gyökerező összefüggésekre, és ha nem is maximálisan és korrekten, de legalább elgondolkodtat.
Türelmetlenül várhatja az olvasó ezeket az „összefüggéseket”, szándékosan nem okokról beszélek, eddig is azt hangsúlyoztam ugyanis, hogy valójában megfejthetetlen, hogy mi is történik Amerikában. Moore szinte mindenhez hozzányúl, a politikát is beleértve – ebből is látszik, hogy mennyire túlmegy egy egyszerű dokumentumfilmen. Azaz próbálom Moore véleményét, illetve azokat a tényeket (?), pontokat figyelmen kívül hagyni, amelyek miatt leginkább támadták a filmet.
Bowling for Columbine, azaz bowling Columbineért. Columbine az a gimnázium, ahol 1999. április 20-án 14 diák és 1 tanár meghalt, valamint 23 diák megsebesült, amikor a 17 éves Eric Harris és 18 éves Dylan Klebold lövöldözni kezdett. A fiúk, akik egy hét múlva ballagtak volna el, reggel hatkor a helyi bowlingklubban még játszottak, innen az amerikai cím, de mi állhat mögötte? Ha gurítunk, akkor bábuk hullanak, azaz mindennek következménye van. A columbine-i mészárlást Moore következménynek látja, még pedig annak, hogy Amerikában hihetetlen magas a fegyvertartási arány, bárhol, bármikor hozzá juthatunk Amerikában szinte bármilyen fegyverhez. Harris és Klebold is a mintegy 400 kilőtt lövedéket is a helyi K-mart áruházban vette meg teljesen legálisan. Szinte minden háztartásban van lőfegyver, az általános felfogás szerint azért, mert megvan hozzá az alkotmányos joguk, élni fognak vele, más nem fogja megvédeni őket, még a rendőrség sem, ezért mindenkinek kötelessége gondoskodni családjáról, különben felelőtlen az, aki ezt nem teszi. Az amerikai felfogás szerint a szüleim tehát felelőtlenül neveltek, hiszen nem tartottak lőfegyvert az éjjeli szekrényükben. Betegesen hangzik, nem igaz? Mitől félnek Amerikában? Az Államok a világ vezető világpolitikai és gazdasági nagyhatalma, nem kellene félniük semmitől sem, ennek ellenére saját maguktól félnek: amerikai az amerikaitól. Mitől félhetnek? Oké, terrorveszély, de 9.11. előtt már jóval előbb elkezdődtek az iskolai lövöldözések. Attól rettegnek, hogy elveszítik megszerzett javaikat, elveszítik a hatalmat? Amerikáról amerikai filmek alapján: „Amit birtokolsz, az birtokba vesz.” – hangzik el a mondat Brad Pitt szájából a Harcosok klubja című mozifilmben. Azt hiszem ez mindent elmond, felesleges lenne ehhez bármit is hozzáfűznöm, hiszen rendkívül egyszerűen összefoglalja az idézet a jóléti társadalmakat.
Kóla, puska, sült krumpli. Sokkal találóbbnak tartom a magyar címet, mint az eredetit. USA = konzummánia + agresszió, félelem. Ennyiből állna az egész Amerikában, ennyire egyszerű az egyenlet? McDonald’s, gyorskaja, egy kóla, egy puska, egy adag sült krumpli (persze mind nagyadagban). Tény, hogy körülbelül olyan nehézséggel lehet lőfegyverhez jutni Amerikában, mint egy kisgyereknek Happy Meal menühöz. Michael Moore is ezen a vonalon halad leginkább: az amerikai fegyvermániát boncolgatja. Az NRA-t – National Rifle Assosiation - Országos Lövész Egyletet támadja (aminek egyébként ő maga is tagja), kiemeli az egylet etikátlan viselkedését. Columbine után - a Columbine-i katasztrófa egyébként úgy beleitta magát az emberek tudatába, hogy az iskolai lövöldözések sorozatát leginkább Columbine utánra datálják: létezik egy Columbine előtti és utáni időszámítás- szóval Columbine után közvetlenül, a híres színész, Charlton Heston által vezetett egyesület a tiltakozásokkal mit sem törődve megtartotta denveri gyűlését és a fegyverviselés mellett emelt szót. Egy későbbi tragédiánál, amikor egy hatéves kislányt lőtt fejbe vele egykorú osztálytársa Flintben (Michigan), az NRA ott is megjelent, ahogy Columbine után is tette. Moore felkereste Hestont és személyesen feltette a kérdést, hogy nem érzi-e úgy, hogy bocsánatot kellene kérnie mindezért a littletoni illetve flinti közösség tagjaitól. Heston elmenekült a kamerák elől, Moore pedig otthagyta a hatéves kislány fényképét Heston villájának küszöbén. „Moore, nagyon odamondtad neki! Ezaz!” – Moore nagyon odamondja mindenkinek, valóban, aláz, és viccet csinál abból, akiből akar. De jogosan? Nem véletlenül érik ebből a szempontból kritikák a filmet, hiszen ez már jóval túllép a dokumentum jellegen. A dokumentumfilmek világában nem jogosult arra a készítő, hogy nyílt ítéletet is mondjon, azt meg kell hagynia a nézőknek, ebben rejlik a tárgyilagosság. Nem vagyok filmszakértő, nem értek rendezői fogásokhoz, de mint laikusnak még nekem is feltűnnek manipulatív, kifejezetten az érzelmekre hatni kívánó fogások, amelyekkel Moore egyébként nagyon hatásosan és jól bánik, nem hiába kapott Oscar-díjat. Állítólag a Columbine utáni NRA rendezvényre az előkészületek félévre előre teljesen megvoltak, illetve törvényben megfogalmazottak alapján kötelező volt a rendezvényt megtartani. Az NRA pedig a fegyvervásárt és egyéb kísérő eseményeket lemondta denveri gyűlésüknél. Most már nem feltétlenül mondjuk ezek után, hogy:„Moore, nagyon odamondtad neki! Ezaz!”. Kinek higgyünk? Moorenak vagy az őt bírálóknak? Mindkét oldal meggyőzően érvel. Kérdés, hogy döntünk is egyik álláspont mellett, vagy csak az elgondolkozunk, hogy „Moore, jól vágod össze a jeleneteket, túlzol is, megríkatsz is, de azért mondasz is valamit!”.
Én utóbbi miatt értékelem a filmet, hogy hiába nagyít fel részleteket, hiába pontatlan nagyon sok helyen, hiába utasítok el sok mindent, de mégis nagyon sok olyan dolgot közvetít, amiben tényleg van valami. Az amerikai agresszió benne lenne a nép véres múltjában? Németeknél ott volt Hitler, a nácizmus és a Holocaust, milyen alapon nem erőszakosabb Amerika történelménél a német? Ott van a szomszédos Kanada, ahol tízmillió háztartásban hétmillió lőfegyver van, mégsem gyilkolják egymást úgy, mint Az USA-ban. Az ország rossz szociális hálója a hibás, hogy az anyagi gondokkal küszködő szülők nem tudnak odafigyelni gyermekeikre? Ez volt a flinti tragédia hátterében? Moore megtaláltnak véli az igazságot: az anyának órákat kellett utaznia a munkahelyére a városi segélyprogram hibájából, a gyereket a nagybátynál hagyta, ahol a fiú megtalálta a fegyvert, a történet végét már ismerjük. Moore azt hagyta ki, hogy a gyerek korábban agresszív megnyilvánulásaival már felhívta a tanárok figyelmét: tollat szúrt egy osztálytársa combjába, a nagybáty történetesen pedig a helyi drogdíler volt. Higgyek a kritikának? Honnan tudjam, hogy igaz volt-e. Honnan tudjam, hogy nem a filmrendező játszott-e már megint az érzelmeimmel. Nem tudom, ezért nem döntök Azért sem, mert a film tele van politikai véleménynyilvánítással, amelytől maximálisan elhatárolódom. Úgy vélem, egy ilyen témában nem politikai, hanem kizárólag társadalmi okokat kell és szabad keresni. Már a film első két percében a rendező tálcán kínálja a kampányt: „1999. április huszadikának reggele ugyanolyan megszokott módon kezdődött, mint bármely más reggel Amerikában. A farmer kiment a mezőre. A tejesember kiszállította a tejet. Az elnök ismét légi csapást mért egy olyan országra, amelynek még a nevét sem tudtuk kiejteni.” Talán a legdurvább, legérthetetlenebb politikai párhuzam, amit felhoz, hogy április 20-án Columbine-nal egy időben az USA a legnagyobb bombatámadást mérte Koszovóra. Semmi összefüggés a két esemény között, úgy tűnik olykor, mintha az iskolai lövöldözések, mint téma is csak ürügy lenne Moore számára, hogy az elnököt ócsárolja. Még az Oscar-díj átadáson is a következő provokatív beszéddel „köszönte meg” a díjat és a filmvilág elismerését: „Olyan időkben élünk, amikor fiktív választások eredményeképpen, fiktív elnököt választanak. Olyan időkben élünk, amikor egy ember háborúba küldhet minket fiktív indokokkal. A háború ellen vagyunk, Mr. Bush. Szégyelld magad Bush, szégyelld magad”. Abban igaza van, hogy Bush erőszak politikája példátlan, szeptember 11-e óta pedig még jobban belevetette magát az amerikai nép az önvédelembe, még jobban, mint az előtt, csak akkor még nem igen tűnt fel igazi ellenség az országon belül, akitől félni kellett volna (persze önmagukon kívül). A botrányt kavaró Bush-ellenes dokumentfilmje, a Fahrenheit 911 is bizonyítja, hogy Moore szereti az összeesküvés elméleteket, az objektivitást pedig már hírből sem ismeri. Ez a politikai részrehajlás Moore egyetlen nagy hibája a Kóla, puska, sült krumpliban is.
Van azonban egy film, amelyet hibátlannak tartok az iskolai lövöldözéseket feldolgozóak közül: ez pedig az Elefánt című film. Gus Van Sant filmje is Columbine-t dolgozza fel. Mentes viszont minden felesleges Hollywoodra jellemző sablontól, sallangtól a filmet nemes egyszerűség jellemzi. Ebben rejlik a tisztelet a téma és a történtek iránt. Így valódi. Így sikerülhet csak átélnie a nézőnek a mészárlást, 1999. április 20-ának komolyságát. Már-már az eseménytelenség és az unalom határán játszódó filmben nyomasztóan tárulnak elénk a szereplők egy átlagos napja, átlagos iskolában, átlagos kisvárosban. A diákok reggel érkeznek a suliba, összetalálkoznak a haverokkal, odaköszönnek nekik, ott van az iskola szerelmes párja, a szépségkirálynők, a művészek, a punkok, a csúnyácska félénk lány, az átlag diákok és a leendő elkövetők. A felsorolt diáktípusok alapján egy rossz tini vígjáték jut eszembe, de az Elefánt semmilyen szinten nem túloz, nem válik tragikomédiává mint pl. a 9 áldozat című film, ami szintén iskolai lövöldözést dolgoz fel. Az utóbbi filmben egyetlen értékelhető és megdöbbentő operatőri, rendezői fogás van: a szereplők első, bemutatkozó jelenetük után megállnak és egyenesen belenéznek a kamerába, a néző szemébe. Sokkoló a hatás, hiszen ilyenkor eszébe jut az embernek: ugyanolyan diák, mint én, lehetnék a helyében. Az Elefántban viszont nem kell a szemükkel szugerálniuk a színészeknek. A párbeszédek életszerűek, a szereplők is önmagukat játsszák. Szó szerint így van, a rendező szülővárosának iskolájában tartott szereplőválogatást, a diákok saját, elmesélt tapasztalatai és spontán párbeszédei alapján készült a film. In medias res kezdődik, minden csak úgy lóg a levegőben, nem ad megoldást, sőt meg sem próbálja azt. Csak megmutat, láttat és elgondolkodtat, hogy mindez megtörténik úja és újra.
